Így lettem gasztroblogger

Enni kétféleképpen lehet. Az egyik mód, hogy a kaját pusztán üzemanyagnak tekinted. A másik pedig, hogy érted és érzed: nem csak a testedet táplálhatod vele. Utóbbi esetben bizony nem terem minden sarkon ínyedre való étek.

Én úgy éltem le kis híján huszonhat és fél évet, hogy az égvilágon semmi közöm nem volt a konyhai sürgölődéshez. Semelyik részéhez. Szerintem tavaly novemberben mosogattam először életemben. Fakanalat pedig idén szeptember elsején vettem a kezembe – igen, három és fél hete. Nem voltam az a gyerek, aki ott sertepertél az anyukája mellett sütés-főzés közben, hogy kérdéseket tegyen fel. Kérdeztem sokat a világ dolgairól, az étel azonban valahogy mindig „készen termett” nekem.

Nem foglalkoztatott, hogyan kerülnek a család asztalára a műremekek. Csak az érdekelt, hogy ott legyenek, és megehessem őket. Sőt, amikor anya elkezdte részletezni a dolgok mikéntjét, a fejem fölött szinte láthatóan megjelent a gondolatbuborék, amiben egy kismajom cintányért ver össze, s visszhangzó kongás vette át a szavak helyét. Elfogadtam, hogy a női létnek ez a vonala teljességgel hiányzik belőlem. Nem is haragudtam magamra érte. De aztán történt valami, amikor elköltöztem…

Még mindig megvan valahol a piszkozatként mentett e-mail, amiben a jó előre feltérképezett ételszállítók listája sorakozik. A racionális énem úgy készült, hogy ez lesz a sorsom: becsöngetnek a dobozkával, utána meg hűtő, mikró. A kicsi szívem egy darabja közben már előre sírt és röhögött a választék miatt. Ami egyébként bőséges, nem az a baj. Van benne tápérték is, egész jó arányban, ha az ember olyat választ. Csakhogy társult valamiféle hiányérzet az étlapok böngészéséhez – akkor még nem tudtam szavakba önteni, miért van ez.

Most már tudom. A fél világ hülyének fog nézni érte, a másik felét viszont várom a gasztroblogomon nagy-nagy szeretettel.

Hiszem és vallom, hogy a kaja, aminek van lelke, maga a bölcsek köve.

Még akkor is, ha valaki nulláról kezdve csinál pofátlanul egyszerű fogásokat, akár konyhai alapfelszerelések hiányában. Én vállalom, hogy hol tartok, és ez a projekt nem arról szól, mennyire kurva jó vagyok. Hanem arról, hogy elindultam egy úton, s találtam egy új kreatív-meditatív tevékenységet, ami hirtelenjében a mindennapjaim része lett.

Meglep, mennyire élvezem az egészet – a hozzávalók összeválogatásától kezdve annak a leírásáig, hogy mit is csináltam tulajdonképpen. Úgy jött az ötlet, hogy egyik este telefonon megkérdeztem anyától egy receptet, a másnapi elkészítésnél pedig módosítottam rajta aszerint, hogy milyen ízre vágytam éppen. És ez azóta így megy. Látok, hallok, olvasok valamit, aztán a világ legtermészetesebb dolgaként – inkább ösztönösen, mint tudatosan – alakítok rajta egy kicsit.

Az ötlet megvalósításáról annyit, hogy egyik reggel tízkor elkezdett motoszkálni a fejemben, és pillanatokon belül beugrott a neve. Két óra múlva pedig elkészült az üres oldal – persze, még nulla recepttel, de másnap rögtön hármat is feltöltöttem. SAV-a-borsa, egyszerű ételek, őszinte leírás, púder nélküli képek.

Én nem fogok szakkifejezéseket guglizni, vagy félnyers kaját fotózni, hogy profibbnak tűnjek.

Nekem így is nagy kunszt, hogy tulajdonképpen egyik napról a másikra képessé váltam a saját magam táplálására. Csöppet sem zavar, hogy mások akár kiskamaszként jutnak el erre a szinte. Mindenki életében mindennek megvan a maga ideje. A saját sorsát senki se késheti le.

Most ez hülyén hangzik, de én egészen a hetedik közzétett bejegyzésig, azaz tegnapig nem gondoltam bele, hogy élő emberek elkészíthetik a tapasztalatlan kis fejemben összeállt izéket. (Bár kezdem sejteni, hogy a majom mégse cintányérozott olyan hangosan, amikor anya anno a fortélyokról mesélt nekem…) Egyszer csak jött egy komment a Facebookon, hogy valaki – akit nem is ismerek – megcsinálta a sütimet, rögtön el is fogyott, köszöni szépen. Mármint életem első sütijét csinálta meg, aminél néhány órával azelőtt rácsodálkoztam a villanysütőre. Hát nem őrület?

Persze, a visszajelzés nemcsak osztatlan siker lehet. Egyik barátnőm szerint például ugyanaz a sütemény képről ítélve „friss hányásdarab” lett, mert őt kifejezetten taszítják a reform ételek. Rögtön rendelt is egy pizzát a trauma kiheverésére. Várja már, hogy előrukkoljak valami zsíros hússal vagy ilyesmivel. Más pedig azt kérdezte, miért nem paprikás krumplival kezdtem a főzőkarrieremet. Igazából leszarom, mivel szokás kezdeni, mit mivel illik enni, vagy hogyan illik elkészíteni.

Azt eszem, amit akarok, és úgy, ahogy kívánom – de nem azért, mert vérhipszternek tartom magamat, hanem azért, mert nekem így jó.

Az élet más területén is hajlamos vagyok a kőbe vésettnek hitt szabályok megszegésére. Ha megvan, hogy valamit miként kell csinálni, a vállamon ülő kisördög rögtön megkérdőjelezi. Vagy éppen angyal, mert a legjobb dolgok pont ebből sülnek ki – immáron talán szó szerint is.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s