Egy bucira dagadt, felpolcolt boka és egy motorhibás autó slusszkulcsának birtokában annak sem nehéz dekódolni az univerzum üzenetét, aki legszívesebben máglyán perzselné meg mások seggét a „lelki okos” dumáért.

Egy kicsit röhögök is, mennyire pofán kellett engem csapni a stoptáblával, hogy végre meglássam. Sikeresen észrevettem, értelmeztem, aztán széttártam a kezemet: most akkor mi a fenét csináljak?

A bokámat egyszerűen túlerőltettem, mert nem voltam hozzászokva a hosszú hegyi sétákhoz, amik mellett még pluszban futottam. Kijár a Darwin-díj, lehettem volna körültekintőbb, okosabb. A kocsi meg… hát igen, több mint 2 300 kilométert mentem vele három hét alatt úgy, hogy autópályán azelőtt csak utas voltam. Aztán nem tetszett neki a Nyíregyháza-nyugati lehajtósáv, s úgy gondolta, abban a szent minutumban kipurcan.

Vissza egyesbe. | Fotó: igorbass.com

Vissza egyesbe. | Fotó: igorbass.com

Mindig az a legjobb, ha saját magunkhoz mérjük a tempónkat. Egy sportolóhoz vagy egy hivatásos sofőrhöz viszonyítva így is szinte egyhelyben toporogtam, magamhoz képest viszont nyughatatlanul száguldottam.

Természetesnek, sőt fantasztikusnak éreztem a helyzetet, csak hát amikor jött két ilyen visszajelzés, kénytelen voltam eltöprengni rajta: vajon miért pont a gázpedált taposó lábam ment gallyra, és miért kezdett olyan rohamosan gyógyulni a lerobbanás óta, hogy három napra rá megint futhattam?

Mindvégig tudtam a választ. Csak annyira mélyen belevájt a lelkiismeretembe, hogy egy ideig próbáltam összefüggés nélkül kezelni a dolgokat. Ez hiba, hiszen az életben minden mindennel összefügg – bár olykor idő kell, hogy az ember átlássa. Nem is én lennék, ha a stopjel ellenére nem pont sétálva igyekeztem volna megvilágosodni. Persze, szép komótosan, és megfelelően bélelt talpú cipőben (nem pedig papírtalpú szandálban, ahogy előtte „hegyeztem”).

Mármint a séta volt komótos… a megvilágosodás általában villámgyors. Most se volt lassúbb. Olyannyira kurva nehéz szavakba önteni, hogy esküszöm, legszívesebben írnék még vagy három-négy kertelő bekezdést. De az nagy büdös helyzet, hogy az eredeti tervemmel ellentétben nem jó heti három napot Nyíregyházán töltenem. Szerettem volna százharminccal belesimulni a kétlakiságba, egyformán otthon érezni magam az alföldemen meg a hegyemen – ám nem megy.

Ezen a ponton vagyok hatalmas vadbarom, hiszen álomszerű ilyen könnyen megszokni egy új lakhelyet és új élethelyzetet, mint ahogy én tettem. Erre mit csinálok közben? Hagyom, hogy furdaljon a lelkiismeret.

Persze, a lelkiismeretemnek hús-vér megnyilvánulása is van jelen esetben, akinek olykor még telefonon is nehezére esik szóba állni velem. Anyáról beszélek, aki azt hitte, hogy a családi házunk felső szintjén szülök majd egyszer unokát – amúgy sem lett volna könnyű, hiszen sörétessel lesné az ablakban a gólyát.

Apa úgy van vele, hogy a gyerek menni akart, hát ment. Annak idején ő is hasonlót élt meg, csak ugyanannak a városnak a másik felééig merészkedett. Én nagyobbat léptem: olyan messzire, hogy nekik még elképzelhetetlen meglátogatni engem. Sok-sok óra, folyó, híd meg minden. Nyilvánvaló tehát, hogy én megyek. És fogok is rengeteget, csak nem ennyire.

Jómagam lettem a nyuszika, aki sapkával és anélkül is megszívja: az ottani három nap alatt szinte lemerül bennem a lélek-elem, mert nem túlságosan zen végig azt hallgatni, hogy „pedig itt megvolt mindened!”, továbbá „ki hoz majd nekünk öregkorunkra egy pohár vizet?”

Ha meg kevesebbet megyek, felvehetek egy pólót, hogy „rossz, gonosz, cserbenhagyó gyerek”. De hiába, mert legbelül érzem: szeretem a szüleimet, viszont ideje a saját életemet élni, nem pedig az övéket.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: