Motorhiba

Vannak olyan szavak, amelyek önmagukban is megfellebbezhetetlen ítéletnek hangzanak. És vannak olyan pillanatok, amelyek örökké kísértenek majd. Kijutott belőlük egy pár, amikor a három hete velem élő és lélegző kisautó iszonyat furcsán kezdett viselkedni az autópályán.

Pénteken kocsikáztam vissza Nyíregyházára a szüleimhez. Meseszép volt minden. Sütött a nap, szólt a zene, nyomtam a gázpedált és hátradőltem az ülésen. Ez afféle paradicsomi állapot nekem, amiben a két és fél óra mintha még kevés is lenne.

Aztán a sors egyszer csak úgy döntött, hogy ideje beleszarni a vattacukromba, mert hát miért ne. De legalább volt annyira kegyes, hogy a lehajtósávba sorolás pillanatában kezdődött az, amire nem is találtam szavakat ott hirtelenjében.

Ecodeath.
Ecodeath.

„Ti is érzitek?” – kérdeztem a két oszkáros utasomat. „Aha…” – válaszolták, és mindhárman vártuk, hogy valamelyikünk megfogalmazza a jelenséget, amit rendkívül plasztikusan így tudnék utólag felvázolni: „baszki, ez rángat!!”

A műszerfalon semmi visszajelzés, úttartás egyenes, sebváltó és fék működik… mi a franc lehet?

Nem arra van az a sok bizbasz lámpa, hogy ilyenkor valamelyik égjen? Ráadásul minél alacsonyabb sebességfokozatba kapcsoltam, Tigrincsem annál jobban remegett. Mint aki lázas betegen az utolsókat pislogja, mielőtt álomba merülne.

Nekem ne merüljél sehova itt a város szélén két utassal meg a félig éhen halt gazdiddal, bazmeg! – gondoltam, és két kézzel belekapaszkodtam a kormánykerékbe. Úgy rázkódtam a piros lámpánál, mintha rácsücsültem volna egy centrifugázó mosógépre.

Percek választottak el az állomástól, ahol a többieket kitettem, s féltem, hogy ha megállok, akkor már nem indulok el többet. Az autószereléshez ugyan nem értek, van viszont jó kis intuícióm meg némi alapvető műszaki érzékem. A tudatom legmélyén már az első másodpercben megszületett a felismerés, hogy itt valami kurvára nem stimmel.

A parkolóból felhívtam a szervizt, ahol az olajcserét intéztem. „Sajnáljuk, de hétvégén nem dolgozunk…” Hát még én hogy sajnálom, pénteken fél egykor ilyet, a hernyótalpas nénikéteket! Most mi a fenét csináljak? Nekem jönni-menni kell, de hát mivel? Rögtön beugrott, hogy az ember először mindig saját magát tegye helyre, aztán jöhetnek a körülmények. Vettem egy mély lélegzetet, és elfordítottam a slusszkulcsot. Nem indult. Még egyszer. Megint semmi.

Hát ez ciki. Mindig pöccre ment, sohasem kellett kétszer kérni. Harmadjára szerencsére megesett rajtam a beteg kicsi szíve, és megint bőszen rángatni kezdett. Az alig tízperces hazaút során az összes világvallásra megtértem. Lenyugodtam, kajáltam, aztán telefonálgatni kezdtem.

A harmadik szám fel is vette, a város egyik legnagyobb műhelye. Persze, megnézik, vigyem be. Sejtettem, hogy nem feltétlenül biztonságos mendegélni vele, de erősebb volt a biztos tudat, hogy ha megállok az út közepén, akkor majd szépen kikerülnek. (Nyíregyháza ugyebár, nem Budapest…)

Célba érve át is adtam a szerencsehozó kiselefántos slusszkulcsot egy kék overálos, szemüveges-mosolygós srácnak, majd aggódó hátrapillantások kíséretében bementem az irodába, hogy felvegyék az adatokat. „Reméljük, nem henger!” – biztattak. Nem sokat tudok egyébként a hengerekről, csak azt, hogy a motorban vannak. És hogy a motorhiba a legnagyobb szopóálarc, ami egy autóval előfordulhat. Mert a javítási költség felérhet a használt verda árával.

„Csak nem az…” – feleltem, aztán lehuppantam egy hófehér fotelbe, hogy várjak. Vártam.

 

Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy kalapálnak rajta kettőt, és jó lesz.

Még mélyebben viszont azt súgta valami, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.

Vánszorogtak a percek. Tíz, húsz, harminc, negyven. Rájöttem sok mindenre. Például arra, hogy én ezt az autót mennyire szeretem. Hogy három hét alatt mennyire az életem része lett. Hogy mennyire illik hozzám ez a százharmincra kalibrált, formás seggű, rozsdamentes kis tizennyolc éves. Hogy mennyire nem csak egy tárgyként gondolok rá, mennyire beférkőzött a lelkembe.

Nem vagyok egy sírós alkat, de a diagnózisra várva inkább odabent is magamon hagytam a napszemüveget. Közben szerelők és kuncsaftok jöttek-mentek. „Te, ilyet még nem láttam! Semmi kompresszió nincs a harmadik hengerben! Full kampec! Leállítod a motort, és az egész rögtön beguggol…” – magyarázta egy másik szerelő a számítógép mögött ülőnek. Két karját felemelve, kézfejét lelógatva, nyelvét kinyújtva demonstrálta, milyen is az a „full kampec”. Kicsit beleborzongtam, de azért örültem, hogy nem a mosolygós-szemüveges került elő ilyen hírrel.

Háromnegyed óráig bírtam a várakozást, aztán körbesétáltam a terepet. Égette a nap a hátamat, forrt az agyvizem. Egyszerre vagy hét kocsit szereltek. Volt, amelyiket árokból, volt, amelyiket két és fél méter magasra emelve. Tigrincs csak állt szépen, mint aki parkol, az illetékes elvtárs pedig az elejében lomotolt. „Gyere be nyugodtan …” – intett a srác, majd mélyet sóhajtott. „Nem fogsz örülni annak, amit mondok.” Ennek hallatán igyekeztem kevésbé remegni, mint a pórul járt autóm.

Motorhiba. A harmadik hengerben nincs kompresszió. Mi vagyunk a full kampec, amelyik rögtön beguggol.

Csak többen is odamentek megnézni, mert hát nem mindennapi eset, az egytől tízig terjedő skálán a tizenegyes szopó. „És én akkor most mit csinálok?” – kérdeztem finoman szólva tanácstalanul. Kaptam hibafeltárási jelentést meg hivatalos infót.

Fél év kötelező garancia vonatkozik a motorhibára, így a költségeket a kereskedőnek kell állnia. Nem egyszerűsíti a helyzetet, hogy a bajai Tigrincs harmadik hengere Nyíregyházán dobta fel a pacskert, én pedig már a fővárosban élek. A tréler négyszázharminc kilométerre valószínűleg nem pálya, a javítási költség pedig biztosan hat számjegyű, s polkorrekt módon megfogalmazva „nem gazdaságos”, mert a járgány értékét megközelítő lesz. A probléma feltehetően nem a korából, és végképp nem az állapotából adódik.

Az ilyesmi „egyszerűen csak megtörténik”.

„Szóval akkor most hazamész és telefonálgatsz” – foglalta össze a szemüveges, aki már nem mosolygott, viszont hozzátette: ne féljek a saját kocsimtól, mert ennél rosszabb már nem lesz. Ettől kínomban felröhögtem, aztán levegőért kapkodva hazadöcögtem. A kereskedés vezetőjét lesújtotta, mert Tigrincs egy helyi autószerelő megkímélt kis kedvence volt régen, akivel szinte csak ünnepnapokon mentek, meg hát kurva sokba fog neki kerülni ez. Hétfőn egyeztet a feltárást végző szervizzel, hogy pontosan mi legyen.

Én pedig Budapesten várom majd a fejleményeket. Nagyon hiányzik ez az egytonnás csöppség – valahogy nem kerek a világ nélküle.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

8 Comments

  1. Nem akartam károgni, annyira örültél. Én is utálom a fanyalgó fikázókat. De kitűnő autószerelő barátom égnek álló hajjal menekül, ha Tigrát hoznak a kispesti szervizébe. Pedig kopasz. Bocs az okoskodásért, drukkolok. :-)

    Kedvelés

  2. És nem jelent meg Claudia Schiffer, de az Opel megállt. Ne csüggedj, én is Opeles vagyok, orvosolható a probléma és Tigris újra száguld. Azért érdekes, hogy pont olajcsere után könyökölt ki szegény.

    Kedvelés

    1. pedig még ő is elfért volna utasként hátul, ha beszáll a benzinköltségbe :P az olajcsere közvetlenül vásárlás után történt, percekkel az eset előtt tankolás volt. (nem, nem dízel :D)

      Kedvelés

    1. *mély sóhaj*
      de igen, csak nem tudtam értelmezni. vásárlás előtt kijött a veszteség és a tolvaj lapja is, viszont azt hittem, csupán az elsőként kinézett tigra miatt, amit ugye elvittek az orrom elől.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s