Ezt a kérdést nemrég tették fel nekem. Csak nem tudom, melyik szerepemnek. De talán tökmindegy, mert én tényleg minden voltam már a szamárlétrán, csak akasztott ember nem – és nagyjából mindig ugyanazt feleltem volna az érdeklődőnek.

Most jöhetnék azzal a bölcselkedő dumával, hogy sose volt rossz főnököm, legfeljebb tanítómesterem, aki rázós helyzetek során segített rávilágítani a világ hatalmas összefüggéseire.

Bizonyos szemszögből még igaz is lenne, hiszen a jó meg a rossz fogalma relatív – ám ha mégsem, akkor ott a jó öreg szófordulat, hogy minden(ki) jó valamire. Legfeljebb elrettentő példának, ugye.

Görbe bögre.

Görbe bögre.

Na, de a rizsát félretéve: nekem eddig huszonvalahány főnököm volt életemben, bár háromnegyedük inkább csak azt hitte. Dolgoztam diákmunkásként, kiskönyvesként és alkalmazottként is, míg vállalkozó nem lettem.

Az én lelki alkatommal az előbbi három szopóálarccá fajult, viszont unalmas lett volna tökéletes önismerettel érkezni a földre, így az út minden állomásáért igyekeztem hálás lenni – amit igencsak megnehezített, ha történetesen egy inkompetens balfasz dirigált nekem.

Tudom, hogy az egykori górék közül jó néhányan olvassák ezt. Nekik üzenem: ha felmerült bennük, hogy ők volnának az inkompetens balfaszok, akkor nyugodjanak meg. Mert aki tényleg az volt, a világért se feltételezne magáról ilyet. Kezdem tehát azzal, hogy a jó főnök tisztában van a saját készségeivel, képességeivel, határaival és erényeivel. Mert enélkül másokéval se lehet tisztában, akkor meg aztán legfeljebb áramot illik vezetnie.

Nekem például mindkét oldalon állva a szabadságvágy jelentette (és valószínűleg jelenti jelen pillanatban is) a határaimat. Micsoda paradoxon, igaz? Felülrőlnémileg értetlenül pislogok azokra, akik elvárják, hogy még a seggtörlésüket is instrukciókkal hatékonyítsam, lejjebb pedig kinyírja a motivációmat, ha szükségtelen díszkeretek közé szorítanak.

Még egyszer se mondtam ki vagy írtam le, de nálam a policy lényegében ez: baromira hagyjuk egymást élni, gyerekek!

Igen ám, csakhogy nem mindenki óhajt élni. Legalábbis nem így. Az én kis lelkem mellérendelő viszonyokra kalibrálódott, ugyanakkor sokaknak csak alul vagy felül jó. És mint az összeszokott pároknak hálószobában: mindig ugyanúgy.

Nekem két egyforma munkanapom sincsen, tehát amikor bossz lettem, eleinte hatalmasra guvadt szemekkel bírtam csodálkozni, amikor valaki közölte, milyen berögzült kis szeánszokra bontja a melót, és minő borzalom lenne változtatni ezen. A jó főnök erre azt mondja, hogy ha te reggel kilenctől délután ötig fejen állva és felemás zokniban vagy a leghatékonyabb, akkor itt egy tornaszőnyeg, de zoknit hozzál magadnak.

Sorolhatnám még éjhosszat a jó főnökhöz társított pozitívumokat, vagy akár a saját sikereimet és kudarcaimat. Akad azonban egy pontocska, ami akár az összes többit felülírja. Nálam legalábbis minden állt vagy bukott rajta – szerep és pozíció ide vagy oda.

A jó főnök nem erőlködik. Nem akar görcsösen vezetni, megfelelni, jutalmazni vagy büntetni. Egyszerűen csak tudja és szereti csinálni. A titok mindössze ennyi.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: