Szeretem a hangulatos esküvői fotókat. A minap viszont szembejött egy sorozat, amin két-három számmal kisebb ruhába préselte magát az ara. Az ilyen képeket már nem kimondottan szeretem, de legalább elgondolkodtatnak.

A lány – pardon, már asszony – az a fajta, aki kiskora óta álmodik róla, hogy habos-babos fehér kelmébe burkolva egyszer majd oltár elé vezeti a lovagja. Mármint ne a lovagot burkolják olyanba, bár akkor ezen a menyegzőn talán mindenki jobban járt volna.

Hanem az egyébként arányosan telt, nagyszerűen öltöztethető mátkát erőltették tüllös-flitteres csodába. Aminek a felső része több centi mélyen bevágott a húsába. Elöl, hátul, oldalt.

Fotó: bewilderedbride.com

Fotó: bewilderedbride.com

Ilyen brutális szorítást még elcseszett méretezésű kínai melltartóval se lehet egykönnyen eszközölni, elviselése pedig nyilván másodpercről másodpercre kihívást jelentő feladat.

A szóban forgó menyasszony mégis ezt a ruhát választotta, próbálta és viselte – oly büszkén, mintha tökéletesen állna rajta. Üröm az örömben, kettős tragédia. Őszinte külső visszajelzés nem volt előre, utólag meg már minek. Az önkritika hiánya pedig felülírta a tükörképet.

Én is tudom, milyen, amikor az embernek semmi kedve szembenézni a tükörrel, ezért inkább saját magával is elhiteti, hogy másmilyen.

Mindenki tudja. A macskák is tudják, akiknek a feje beszorul a kerítés két léce közé, mert azt hiszik, átférnek rajta. Ők gyakran addig vergődnek, hogy tényleg átférnek, és utána nem eltöprengve mennek tovább, hogy ilyet azért máskor nem kéne, hanem diadalittas ábrázattal, afféle „na, ugye!” fejjel.

Az ominózus menyasszony is belepasszírozta magát a ruhába. Talán azért, mert nem volt belőle másik méret, viszont rettentően megtetszett neki. Talán azért, mert tökéletesnek érezte, s érzi utólag is. Talán azért, mert valaki, aki a szívének kedves, megdicsérte, hogy milyen jól fest benne. Jut eszembe: természetesen az ilyenkor megszokott „hú, de csinos vagy!” kommentek érkeztek, mint ahogy az minden társadalmilag elismerendő hír esetében (lásd még: diploma, új kiskutya, gyerek).

Őszintén kíváncsi lennék egyébként, hogy vajon mit érzett a bevágott menyasszony, amikor megpillantotta a saját esküvői képeit. Lehetséges-e, hogy észre sem vette a bakit? Szerintem biztosan feltűnt neki, legfeljebb úgy döntött: ő ezzel nem óhajt foglalkozni. Utólag már jobb is, hiszen két élet kulcsjelenetét nehézkes lenne a megfelelő jelmezzel újraforgatni. Sőt, neki valószínűleg pont ez volt a megfelelő, csak még nehéz átlátni, hogy miért.

Esetleg azért, hogy a jövőben – immáron előnyösen, csinosan felöltözve – ellenérzés nélkül hahotázni tudjon az album láttán, és az egykori önmagával leplezetlenül szembenézve kijelentse: „Igen, ez is én voltam. Már látom a gikszert, és megbocsátok magamnak érte.”

Ez pedig olyan erejű felismerés, amiért még bevágott menyasszonynak is megéri lenni.


Még több cikk: