Nem mondom, hogy teljesen hidegen hagy. Csak azt mondom, hogy eddigi életem összes nagy lépésének előfeltétele volt a saját mércémmel mérni magamat, és félretenni a külső elvárásokat.

Rengetegszer hallom a népeket amiatt sopánkodni, hogy jaj, most biztos „rosszat gondol” róluk a postás, az nagynénjük, egy barátjuk vagy a szomszéd.

Az ember társas lény, úgyhogy álszent dolog volna csípőből odavetni, hogy ez nem számít. Ha végképp nem foglalkoznánk egymás külső-belső meggyőződésével, bármelyik sarkon megállhatnánk például pisilni. (Nekem mennyország lenne, mert napi négy-ötliteres vízfogyasztással bármelyik fát meg tudnám jelölni.)

szornyek-mocsar

Csak előre! | Kép: Rode Egel

Alapvetően igyekszem tekintettel lenni másokra. Sőt, hajlamos vagyok rá, hogy másodpercekre látott sorsok is mélyen elgondolkodtassanak. És ha már sorsokról van szó, sejtem, hogy elválaszthatatlanul és gyönyörűen összefonódnak, tehát úgy van kitalálva ez az egész, hogy valakikkel mindig fontosak legyünk egymásnak.

Aki fontos nekem, annak meghallgatom a véleményét, ez alap. De még a legeslegfontosabbak sem várhatják el, hogy a világnézetüket meg az értékrendjüket köpenyként magamra húzva hozzak döntéseket a saját életemmel kapcsolatban.

Próbálkoztam vele – furcsa eredménnyel. Félve lépkedtem előre az utamon, mert tudtam, hogy bizonyos követelmények szerint másfelé és máshogyan kellene haladnom. Belül éreztem, hogy amit teszek, az , csak hát valaki nagyon meg akarta mondani, hogy szörnyen rossz.

Az ilyen helyzetek ébresztettek rá, hogy a létezés a saját határok felfedezéséről és újraálmodásáról szól. Muszáj kipuhatolni, hogy amibe éppen beleütközöm, azt saját magam építettem-e, vagy egyszerűen csak odaeszkábálták nekem, elvégre a belülről fakadó etalonokat csak így térképezhetem fel.

Nem titok, hogy a szüleim szűkebb és számukra biztonságosabbnak tűnő határokat képzeltek nekem, amelyek között örökkön örökké békésen éldegélhetek. Nekik még szokni kell, hogy szellemileg és fizikailag is szabad madár lettem.

Az sem titok, hogy a szabadságvágyam terelte a mostani kívánatos mederbe a karrieremet, hiszen ha nem akarnak kalitkába zárni, lelkes odaadással csicsergek – ellenkező esetben viszont reflexből felborzolom a tollaimat, sőt akár seggekbe csípek.

El sem jutottam volna a saját szívem vágyainak felismeréséig, ha a külső elvárásokat magaménak érezvén nem kérdőjelezek meg semmit. Közelébe sem értem volna a megvalósításuknak, ha közben folyton azon agyalok, hogy jaj, istenkém, ez és ez a lépés innen vagy onnan nézve milyennek tűnik.

A kötéltáncos is rögtön lezuhanna a picsába, ha azon morfondírozna, hogy a lábemelési technikájához mit szól vajon az odalent ácsorgó Jóska.

Én simán el tudom fogadni, hogy bizonyos döntéseim vagy cselekedeteim valakinek nem szimpatikusak. Hogy ilyennek vagy olyannak látszom miattuk, ami máris elegendő alap az irgum-burgumozásra. Ez van.

Igyekszem önazonos lenni a legapróbb dolgokban is, hogy ennyivel ne lehessen kizökkenteni.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: