Tegnapelőtt beraktam a cuccaimat a kocsiba, ráléptem a gázpedálra, és meg sem álltam addig a helyig, ahol alig néhány hete belém hasított: ott szeretnék élni. Vagyis most már itt.

A döntésemmel két ember szívét törtem össze, akik azt hitték, hogy örökké a közvetlen közelükben leszek.

Egyikünknek sem volt könnyű: a szülői ház gondoskodását, all-inclusive ellátását és szüntelen figyelmét lecserélem arra, hogy életemben először önálló legyek, kétszázharminc kilométerre folytatván az utamat. Sűrűn járok majd itthonról haza, hiszen nekem egy kulcscsomóm és egy szívem van.

This is my hill <3

This is my hill <3

Most megállhatnék egy pillanatra, hogy mégis miként nevezhetek otthonomnak egy helyet, ahol még az utcanévtáblák is friss infóval szolgálnak nekem, a lakásnak pedig olykor még felújított ürességszaga van, bár kezdi áthatni a vaníliás mécses meg az indiai füstölő illata.

De a választ magam se tudom, csak érzem. A virágos-fás kertre nyíló verandám felé sandítva érzem, micsoda dilemmát jelent, hogy lesétáljak-e a Duna partra, vagy egy kis felülnézeti panoráma kedvéért inkább felfelé caplassak.

Hogy kerültem ide? Látszólag gyorsan történt minden. Összesen fél napig nézegettem hirdetéseket. Egyetlenegy telefonszámot hívtam fel. Egy lakást néztem meg. Kivettem. Ennyi – nem több, nem kevesebb. Persze, fejben jóval hosszadalmasabb volt a hadművelet. Nem elég, hogy a legszilárdabb alapokra épült határaimat kellett lerombolnom érte, de még a közvélekedés táplálta hiedelmeket is muszáj volt félretennem.

Jó ideje sejtem, hogy Nyíregyházán kívül más teret is tartogat nekem az élet. Amikor viszont nemrég letisztult bennem, hogy vonz a Gellért-hegy, a felismerés nyomában rögtön jöttek a lelombozó kételyek. Hiszen ide „születni kell”, noha elvileg a szopás vagy a szemfényvesztés is hatékony módszer.

Afféle anyagi bőségszimbólum a terület, amiben engem furcsa módon a szellemi potenciál, a kisugárzás fogott meg. Eleinte kicsit féltem hinni – mondván, hogy úgysem sikerülhet –, de aztán már egy percig se restelltem magam előtt, hogy ide kezdett húzni a szívem.

Be is robbant a lehetőség az életembe. Egy olyan – nem ügynökségi – hirdetés formájában, aminek az alaprajz volt az egyetlen képe, meg az infó, hogy gellérthegyi villában van. Bár elég hipszter alaprajz, hasonló elosztású lakást nem láttam még sohasem. Kértem még néhány képet, aztán beindult az, ami egyszerre volt őrület és a világ legtermészetesebb dolga is egyben.

Kell a garázs is – bólintottam, pedig akkor még a kocsim se volt meg. Láttam magam előtt az ágyamat a nagyszobában, pedig még hátravolt, hogy az Ikea önkiszolgáló raktárában hirtelen felnőtté válva egymagam küzdjem fel dobozolt lécek formájában a bevásárlókocsira.

Elkezdtem rohamléptékben pipálni az önállóság kisebb-nagyobb „elsőit”. Jelen pillanatban olívaolaj-foltos a ruhám, mert négyszer ragadtam fakanalat két nap alatt. Tizenöt perces debil-kajákat csinálok, de soha azelőtt nem készítettem semmit, és ahhoz képest igenis haladás a sült padlizsán, a csirkemell, a halrudacska, a barna rizs meg a saláta bajnokának lenni.

A körömlakkom lekopott a francba, mert életemben először felmostam és szekrényt suvickoltam.

„Te, figyelj már, mi a teendő a retkes padlóval?” – néztem tanácstalanul a bútorösszerakó srácra. Jól kiröhögött, majd nyilvánvaló megoldásként a felmosást ajánlotta. A következő megkérdezett pedig mélyet sóhajtott, mert a parkettának mégse tesz jót az ilyesmi szerinte. Legszívesebben rávágtam volna, hogy ti ketten egyezzetek meg, én meg megyek dolgozni, mert az számomra sokkal egyértelműbb tevékenység. Csak hát fekete talppal mégse az igazi.

Aztán becsöngetett a júpíszís, aki a feje tetejére állította az egyértelműségeket, mert ahelyett, hogy behajította volna az ablakon az érkezés pillanata óta várt kábelmodemet, közölte: ki kell építeni a dolgot, időpont pedig nyolc nap múlva, tehát jövő kedden lesz. „De hát én úgy rendeltem, hogy kábelezés kell!” – pislogtam elkerekedett szemekkel, és gondolatban visszapattantam a kocsiba, hogy két és félóra múlva visszaérjek oda, ahonnan jöttem.

Mert nyilván csak olyan helyen lehetek, ahol biztosan el tudom látni a munkáimat – amik egyáltalán lehetővé tették, hogy itt és most megvalósítsam mindezt. A helyzetet egy örökkévalóságnak tűnő két perc alatt kölcsön mobilnet mentette meg.

Az életemet pedig az, hogy minden bolt sétatávolságra van, így hátizsákkal indulhatok kisebb beszerző körutakra.

Meglep, mennyire élvezem ezt az egészet.

Néha túlságosan is, mert mélázva sétálgatok hűtőbe való holmikkal a hátamon, vagy egyszerűen csak örülök a tücsökciripelős-levélsusogásos csendnek, ami körülvesz.

Még se könyvespolc, se konyhabútor, se szőnyeg. Van viszont szép nagy skandináv ágy, másfél méteres íróasztal, trendi fekete-fehér főnökszék – és állótükör, amibe csodálkozva nézhetek.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: