Eszméletlen jó segge van. Úgy gyorsul, mint az állat. Semmihez sem fogható, amikor a plüssfotel-ülésébe süppedve gyűröm az autópályákat – fülig érő szájjal. De a legfaszább, hogy az én nevem áll tulajdonosként a forgalmijában…

Amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem volna saját autót. Nagyjából másfél éves koromban tudatosult bennem először, hogy a szüleim sárga kispolszkija milyen fantasztikus masina.

Belülről akkor még csak az előttem lévő ülés háttámláját láttam. A kárpit örökre beivódott a memóriámba, de amíg lelkesen duruzsolt alattam a motor, ezt se bántam. Máig emlékszem, milyen hangja volt négyesbe kapcsolva.

Adott a kérdés, hogy akkor mi a fenének vártam még huszonöt évig. Nem tudom, így volt természetes. Az embernek vannak vágyai, amikről tudja, hogy még nem valósulhatnak meg. Majd egyszer.

opel-tigra-tempty

Cukorbaba szerelem.

A saját verdára fejben és bukszában is fel kell készülni, hiszen elkél hozzá némi felelősségtudat meg pénz. Nálam a kiszolgáltatottság szépen lassan betelő pohara adta meg a végső lökést, hogy folyton menetrendekhez meg oszkáros randomjóskákhoz kellett alkalmazkodni.

A tömegközlekedés meg a telekocsi is nagyszerű dolog egyébként, csak hát visszavonhatatlanul elkezdtem szabadságra vágyni. Akkor indulni és érkezni, amikor akarok – olyan nagy kérés? Nyíregyházán belüli, esetleg Debrecenig merészkedő kószáláshoz rajongva vezettem a szüleim Nessie-jét, ám ennél hosszabb távra nem vihettem el; ráadásul Murphy törvénye alapján még akkor is programütközés lépett fel néha, amikor csak a hőn szeretett vasútállomásra kellett kivinni engem.

Szerintem a kocsi arra van, hogy a gazdi rója vele a kilométereket, az őseim meg már ötvenre is úgy tekintenek, hogy fú, de sokat mentek. Nekem a vezetés maga élmény, ők meg úgy gondolnak rá, mint a hasmenésre: ha menni kell, hát menni kell.

A közlekedés korlátlan szabadságáról ábrándozva olyan csodaszép helyzeteket vonzottam be, mint például a kétszer olyan hosszúra nyúlt vonatút, a lekésett vizsga, vagy éppen az egy órával később induló, de előtte még plusz cigiszünetet tartó – s emiatt mellesleg kurvabüdös – oszkár-sofőr, akinél válltól vállig nyomorogtunk hárman a hátsó ülésen. Ilyenkor mindig vigyorogtam magamon, vigyorogtam az életen, csak hát kínomban nem annyira szeretek, mint derültségemben.

Talán nyolcéves lehettem, amikor tátott szájjal megálltam az utcán egy igéző kisautó mellett. Érdeklődés hiányában még a márkákat se tudtam megkülönböztetni egymástól, de a formavilágát örökre megjegyeztem. Idén tavasszal találkoztam egy ugyanolyannal. Rámosolyogtam a parkolóban, és beazonosítottam, hogy Opel Tigra. Hát persze, tigriske – mi más is lehetne! Így amikor tudatosult bennem, hogy végre készen állok a saját kocsi projektre, egyből ez a típus jutott eszembe.

Tigra nem terem minden bokorban, szűkös a példányszáma. Lehet találni, persze, csak hát a nyolcéves korombeliek nem feltétlenül vannak tip-top állapotban. A hasznaltauto.hu-n rögtön találtam is egy nyíregyházit, amelyiket egy esti telefonhívás után elvileg nagy nehezen megőriztek nekem másnap délig, csak hát reggel tízkor hívtak, hogy bocs, épp most adjuk el másnak, nem kell érte jönni. Pislogtam, de tudtam, hogy semmi sem történik ok nélkül, és valahol biztos vár rám egy másik.

Nos, várt is. Sokkal jobb felszereltséggel, erősebb motorral, majdnem ugyanannyiért. Az előzőben még klíma se lett volna, ebben meg ott figyel még tükörfűtés is. Ja: ABS, szervó, két légzsák, satöbbi. Meg rozsdamentes karosszéria, teljesen ép belső tér és friss műszaki.

Mindössze menni kellett érte egy kicsit. Vonatozgatni. Nyíregyházától Bajáig.

Sose jártam még arra. Negyed hatos kelés, két átszállás, öt és fél óra… az ablakból meg láttam, hogy a kiskunhalasi állomás csomagmegőrzőjére „MÁLHÁZÓ” van írva. Elég határozottan érdeklődhettem a telefonban, mert a kereskedés munkatársa rögtön le is vette a hirdetést, és mondta, hogy csörögjek, ha odaérek, mert kijönnek elém.

Érdekes módon eszembe se jutott, hogy bármi gikszer lehet, hogy talán hiába megyek.

A célhoz közeledve azért dobogott a torkomban a szívem, mert éreztem: hamarosan a szabadság új szintjére lépek.

Na, jó, egyvalamitől tartottam, de nyitott elfogadást ígértem magamnak. Kiszemeltem pont annyi idős, mintha nyolcéves „rácsodálkozós” koromban lett volna új – tehát nagykorú, s nem tudtam, mit jelent ez 3D-s látványban.

Igen, át lehet pillantani a képhez, rázúmolni meg minden. Semmi retus, Tigrincs így néz ki tizennyolc esztendősen. Az egyetlen optikai tuning, hogy frissen mosva hozták oda nekem a próbakörre. Én nem ültem még sport(os)kocsiban, tehát igencsak kiült a masszív ikszdé az arcomra, amikor megéreztem, mit jelent az egyhatos motor alig egytonnás önsúly mellett. „Megveszem” – mondtam ki az ítéletet, amitől perceken belül saját gépjárművel és felelősségbiztosítással rendelkező felnőtt ember lettem.

Az eredetvizsgát meg az átírást azonnal elintézték helyben, így már csak azt a 430 kilométert kellett megtennem. Magyar autópályán még sose vezettem, de most egy szuszra megvolt az M6, az M0 meg a többi ülésről jól ismert M3 is. Ja, előtte persze tankoltam is, mert hát felnőtt ember fizessen, mint a katonatiszt.

„Ne lepődj meg, neki 120-130 az ideális, gyors kis kocsi” – mondták a kereskedésben.

Ennek ellenére rohadtul meglepődtem, amikor a megengedett legmagasabb sebességgel suhantam, többnyire a belső sávban: nagyobbak és újabbak húzódtak le maguktól előlem, ráadásul nem zörgött semmim sem. Miután hagytam, hogy a dobhártyám kiélvezkedje magát motorhangilag, bekapcsoltam a négy hangszórós rádiót, és örömkönnyek közepette „klassz slágereket” kiabáltam.

Négy és félóra alatt értem haza, pedig kétszer megálltam pihenni, s az M3-as néhol „túrva van”. Minden percet imádtam, még szívesen mentem volna. Budapest eddig „messze” leledzett, mert tervezni és számolgatni kellett, mikor és hogyan jutok oda. De Tigrinccsel már semmi sincs messze! Olyan, mintha mindig is együtt lettünk volna. Ráadásul jó a segge – ugye, mondtam?


Még több cikk: