A türelmetlenségből kivezető út marha hosszú

„Én rohadt türelmes vagyok, baszki, de tényleg történhetne már valami!” – méltatlankodott az egyik barátnőm komoly ábrázattal, mire jól kikacagtam. Aztán ő küldött el engem röhögve a francba a „freak” dumámmal, miszerint nem kell parázni, mert úgyis mindennek időszerűsége van. Így szembesültem a nem is olyan régi önmagammal.

Meséltem már róla, hogy türelmetlen vagyok. Méghozzá nagyon. Jó hír, hogy ez mostanra megváltozott. Úgyis mindenki megkapja a maga kis személyre szabott leckéit, amiket ha megold, akkor végre kibújhat az ilyen faksznik álruhájából.

Azért írtam, hogy „végre”, mert ritkán megy gyorsan és nyomtalanul. Én például, amikor tudatosult bennem, hogy mennyire nevetségesen türelmetlen vagyok, mielőbb meg akartam szabadulni ettől a tulajdonságtól.

Afraid of being late. | englishforthewin.com
Afraid of being late. | englishforthewin.com

Megyeget a dolog: már nem tegnap akarok mindent, holnap is jó. Belelazulni a várakozásba – na, az volt(?) nekem a fő tanulnivaló. Elfogadni, hogy van, ami egyszerűen nem történet meg itt és most.

Hogy az eseményeknek megvan a maguk rendje, amin a szabad akaratommal alakíthatok ugyan valamennyire, de senkinek se teszek a kedvére, ha toporzékolva követelem hétfőn a pénteket, nyáron meg a telet. Miért is tenném, amikor minden napnak és évszaknak megvan a maga páratlan szépsége?

„Na, húzzál a picsába az évszakjaiddal, nekem ez most kell!” – csapna az asztalra a barátnőm meg a korábbi énem, aztán jól rágörcsölne a körülményekre. A külvilágban keresne visszaigazolást, hogy minden szempontból az azonnal a legáldásosabb, és már a két perc múlva se jó, mert ki tudja, mi lesz addigra? Mi lesz, ha pislogok egyet, s a mesés lehetőség elillan? Tragédia!

„Akkor nem is volt igazi lehetőség, csak annak a demó verziója…” – legyintek most. Már tudom, hogy a saját nagy dobásomról nem maradhatok le, mert úgyis a képembe tolja a mindenható. Egykoron akkor is frászt kaptam tíz percnyi tömegközlekedésben kiszolgáltatott késéstől, amikor nem siettem sehova. Pár hete pedig félórával a megbeszélt időpont után, zen nyugalommal libbentem be egy oltári fontos találkozóra.

Hát mit pattogjak, ha nincs nálam a labda?

Igen, a türelemben ez a legnehezebb: elfogadni, hogy nincs mindig nálam a labda. Hogy a feltételezett készen állásom dacára is várni kell a szerencsés csillagzatra, ami alatt a dolog tényleg megvalósulhat. Pedig nekem pont nincs okom panaszra: általában gyorsan zajlanak körülöttem az események, ha egyszer beindulnak. De a beindulásig kihúzni – az már más tészta.

Úgyhogy üzenem az összes türelmetlennek született sorstársnak, hogy a nagy kapkodásban álljon meg, sóhajtson egyet, és tegye fel magának a kérdést: hova rohan?

A király nem késheti le a saját koronázását. Kivárta, őt is kivárják.

Senki sem maradhat le arról, ami megilleti; ugyanakkor minden bekövetkezik, aminek be kell következni.

Hát miért jó egy sötét aluljáróban görcsbe rándulva aggodalmaskodni, ha a köztes időben akár „odafönt” is lehet kifelé-befelé szemlélődni?


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s