Vélemény-felsőbbrendűségi szindrómában senki sem szenved. Csak az érintettek környezete – az viszont istenesen. A páciensek derűsen mondják a magukét, miközben észre sem veszik, hogy a tarka kutyát sem érdekli(k).

Egyszer olvastam valahol, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, ám senki se kíváncsi a másikéra.

„Nekem ez a taktikám!” | Fotó: Ace Ventura

„Nekem ez a taktikám!” | Fotó: Ace Ventura

Ezt ebben a formában cáfolnám, mivel ha senki se lenne kíváncsi a másik segglyukára, a bulvár, mint műfaj, ki sem alakulhatott volna. Ráadásul én igenis kíváncsi vagyok bizonyos emberek véleményére néha (bár a legtöbbeknek még annál is kevésbé, mint a segglyukára).

Alapjában véve úgy gondolom, hogy a véleménynyilvánítás hasznos és jó dolog. Valóban a társadalmi együttélés alapja, hogy meghallgassuk egymást, bla-bla. Igen ám, de léteznek olyanok, akik folytonos késztetést éreznek a megnyilvánulásra.

Mintha attól tartanának, hogy személyük jelentősége csorbul, ha egy kicsit csöndben maradnak. Mintha kiskorukban alaposan megtanították volna nekik, hogy az altáji régióknak szellőzniük kell, így muszáj éjt nappallá téve mutogatni azt a bizonyos lyukat.

És nem ez az egészben a legrosszabb. Hanem az, hogy a vélemény-felsőbbrendűségi szindrómával élők még kiabálják is: „nézd, az enyém különb a tiédnél!” Nos, erre kétféleképpen lehet reagálni. Az egyik, hogy én is letolom a bugyit, és rezignáltan közlöm: nana, senkit sem szabad alábecsülni. A másik, hogy mélyet sóhajtva elfordulok a lecsupaszított valagtól, aminek a megtekintésére sem időt, sem energiát nem áldozok.

Mondanám, hogy van egy harmadik lehetőség is: az egyetértés. Ám úgy vettem észre, hogy ebben a furcsa állapotban leledzők szűklátókörűek szoktak lenni. A redukcionista érvelés mesterei. Ez és ez azért van, kész.

Sajátjuknak gondolják az Egyetemes Igazságot, zsebükben érzik a bölcsek kövét.

Ha meghallgatják valaki másnak a nézőpontját, csak azért teszik, hogy utána „ejnye, Pistike, hát milyen együgyű vagy!” felkiáltással, esetleg empatikus fejcsóválás kíséretében, bő lére eresztve kifejthessék utána a magukét.

Én azt mondom, hogy minden vélemény számít. Globális szinten. Tehát nem biztos, hogy nekem. Ezért van az, hogy tini korom óta nem keveredtem komment-csetepatéba az interneten. Sőt parttalan vitába se, szemtől szemben.

Annyit szoktam gondolni csupán: „húzd már fel az alsóneműdet, ember!” Olykor ki is mondom – feleslegesen. Mert a vélemény-felsőbbrendűségi szindrómások azzal „érvelnek” a leleplezésükkor, hogy a másik képtelen „normálisan” megcáfolni őket, így elkönyvelik magukat győztesnek.

Hagyni kell őket győzni, mint társasjátékban a kisgyermekeket. Egyszer talán megtanulják befogadni a világ véleményét, de még nem állnak rá készen. A mit sem sejtő csemetéknek amúgy is meg szoktuk engedni, hadd szaladgáljanak egy szál felsőrészben.


Hasonló posztok:


Még több cikk: