Önbizalomtolvajok

Talán „szeretetből” csinálják. Talán nem is tudnak róla. De ott vannak a közeledben, és folyton azon munkálkodnak, hogy rombolják az önbizalmadat. Pedig csak azét lehet, aki hagyja.

Hát persze, hogy találkoztam már önbizalomtolvajjal. Nem csak futólag. Ki ne találkozott volna? Ez az emberi lélek egyik legnagyobb misztériuma. Az önbizalom, annak eredete, meg hogy miért jó annak, aki másoktól ellopja.

A legtöbb tolvaj nem velejéig romlott aljadék, aki mindenáron ártani akar. Hanem a féltés bőrébe bújtatott félelem motiválja. Veszélyes álca ez, hiszen egy szeretetteljesnek érzékelt kapcsolatba is beleférhet. Mert a legnagyobb önbizalomtolvaj abból lehet, akinek önként és dalolva adod a kezébe a saját magadról alkotott képed.

Ezt a lapot kaptad.
Ezt a lapot kaptad.

Van, akiébe muszáj odaadnod valamennyire. A közeli családtagjaid például rögtön kiskorodban megmondják, milyen vagy, és milyennek kéne lenned. Ez így természetes. A szerelmednek tetszeni akarsz, így hát nyilván adsz a véleményére. A barátaid pedig fogadjanak el, amihez megint csak bizonyos mértékű alkalmazkodás kell. Az énképed veled együtt változik, az emberek is cserélődnek körülötted.

Ám ami minden sorsban közös, hogy szinte mindig jelen van egy önbizalomtolvaj, akit lecke gyanánt muszáj leleplezned, és visszavenni tőle a zsákjában rejtegetett kincset. Mert ha nem teszed, bődületesen nagy árat fizetsz.

Korlátok között vergődve nemet mondasz életed legnagyobb lehetőségeire – vagy észre sem veszed őket. Mert úgysem tudod megcsinálni, meg egyébként is mit szólna hozzá a Nünüke. Nünüke nevét az első eszedbe jutóra lecserélve máris megfogtad azt, aki gúzsban tart. Ne ronts neki, ne legyél rá mérges! Nem is tudnál, hiszen ha egyszer lopja az önbizalmadat, valószínűleg félsz, hogy kinevetne. Fontosabbnak tartod az ő álláspontját a magadról – a külsődről és a belsődről –, mint a sajátodat. Ez baj.

Ne bántsd, ne büntesd a tolvajt! Egyszerűen csak szépen, csendben kezdd el építgetni az önbizalmadat.

Puhatold ki, milyen lennél, ha nem élnél a Nünükék árnyékában. Mire bólintanál rá, milyenné formálódnál? Így lassacskán rátalálsz önmagadra. Közben meg fogod érteni, hogy életed Nünükéi miért csinálták azt, amit. Az egyik rettegett tőle, hogy elveszít. A másik meglátta benned a rémisztő lehetőséget, hogy te majd megvalósítod az ő hamvukba holt álmait. A harmadikban semmilyen szinten nem tudatosult, hogy rombol téged, mert olyan miliőben nevelkedett – neki ez a normális.

Eleinte arra vágysz majd, hogy eléjük állj majd csípőre tett kézzel meg a helyre pakolt lelkeddel. Csak amikor helyre pakolódik a lelked, magától lehanyatlik a csípődről a kezed. Már nem leszel rájuk mérges. Elfogadod, hogy ez volt a feladatuk: hogy akkor és ott visszafogjanak téged. Ezzel adtak neked lehetőséget a fejlődésre. Elvégre milyen utat jártál volna be, ha elsöprő magabiztossággal születsz? A beképzelt csemetékét, akik ugyanezen a lépcsőn, amit te kínkeservesen megmászol, a pofonok hatására talán egy életen át lefelé lépdelnek.

Neked viszont felfelé vesz az utad – csak vedd el az önbizalomtolvajoktól a saját zsákodat. Nem feltétlenül könnyű cipelni. De ha meglátod, mi van benne, rájössz: megéri.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

6 Comments

  1. Nálam nagyon betalált most ez a cikk, relatív friss élethelyzet. De meggyónom, hogy cserébe én is önbizalomtolvaj vagyok, és ennek két kimenetele lehet: vagy katalizáljuk egymást vagy játszmázunk rajta az idők végezetéig. Jelenleg pengeélen táncolunk az illetővel, de bízom benne, hogy a katalizálás fog nyerni, és nem rondítok bele az éppen kezdődő “felnőtt” életébe. A sajátomban bízom már annyira, hogy ennél nagyobb krízist is feldolgozott már, persze a feszültség, napi szintű vívódás kinek hiányzik…

    Kedvelés

    1. a jó öreg kollektív tudatalatti :P

      a napi szintű feszültség egyébként sokaknak hiányozna, főleg ingerszegény környezet esetén. a játszmák elengedéséhez is kell egyfajta érettség :) benned már megvan, és ez nagy dolog.

      Kedvelés

  2. Juhú, ezt megint csak köszi, ezt a cikket!
    Nálam persze ez sem úgy működött, ahogy a legtöbb embernél szokott, ámbár a végeredmény (vagy legyünk optimisták, nevezzük inkább pillanatnyi állapotnak) hasonlóan siralmas. Viszont épp ezért vagyok bajban. Nem tudom, hogy építsem fel magam, hogy találjak vissza(?) ahhoz, ami szerettem volna lenni. A tolvajok megvannak, hadakoztam ellenük (a családon belüliekkel) elég sokáig, sőt a családon kívülieknek (rendszerint a párjaim voltak) hagytam, hogy lehúzzanak, de most már jóval kevésbé lehet ezzel kihozni a sodromból. Szépen megmondom nekik, hogy az életemet tekintve ők azt mondanak, amit akarnak, én meg azt csinálok, amit akarok. Vagy nem is mondok semmit. Btw., pont ez a különbség a legtöbb ember és köztem: engem ezzel fel lehet bosszantani, tehát észre veszem, és legalább 10 éves korom óta észre veszem.
    Inkább az a kérdés most, hogy hová is akarok menni. (Van az a nagyon jópofa, de nagyon igaz idézet, hogy “Ha nem tudod, hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz”.)

    Egyébként tényleg nem lehet elégszer elmondani az embereknek, hogy basszátok meg, ne a mások terében határozzátok már meg magatokat.

    Egy másik vetülete, hogy mihez kezdek a gyerekemmel. Elcseszem-e észrevétlenül ugyanúgy, vagy épp azzal cseszem el, hogy átesem a ló túloldalára, mert nagyon nem akarom elcseszni? (Egy teszt mindenesetre már lefutott (egy nevelt gyerekkel pár évvel ezelőtt), az alapvetően eredményes volt.) Talán ha feltettem ezt a kérdést, és hajlandó vagyok beszélgetni róla sok emberrel, akiknek meg is hallgatom a véleményét, csökkenteni tudom a kockázatot.

    Kedvelés

    1. nagyon szívesen :)

      szerintem nem vissza kell találnod ahhoz, aki lenni szerettél volna, hanem itt és most magadba nézve végiggondolni, kivé akarsz válni. tapasztalatból mondom, mert nálam például igencsak megváltozott a koncepció, és a régi céljaim nagy részét már nem érezném hívogatónak. de elfogadom a dolgot, az is én voltam.

      én vendégként tekintek a gyerekekre, akiknek önálló életfeladatuk van, és okkal érkeznek pont ahhoz a szülőpárhoz. ergo nem lehet elcseszni sem őket, sem pedig a velük való kapcsolatot. mert ha elcseszettnek tűnik is a helyzet, hosszú távon minden résztvevőnek a javát szolgálja. persze, ez nem azt jelenti, hogy “szarok rád, essél bele a pöcegödörbe”, ugyanakkor tény, hogy valakinek éppen ilyen “nevelésre” van szüksége a fejlődéshez.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s