Tizennyolc évesen döntöttem el, hogy én most aztán karrierista leszek, tehát a munkán meg a tanuláson kívül szarok mindenre és mindenkire. Jó ötlet volt, akkor kellett. Előre vitt, aztán rávilágított, miért nem az én utam ez.

A karrierizmus önmagában se nem jó, se nem rossz. Egy hozzáállás, egy sorsforma – egy jelentéstől túlcsorduló szó. Lehet tapsikolni vagy köpködni a hallatán, én egyiket sem fogok. Számomra azért volt annak idején különösen szimpatikus, mert…

  • egy: nem voltam békében saját magammal, ami tükröződött az emberi kapcsolataimban, ergo az tűnt a „legkifizetődőbbnek”, ha a munkámmal vagy az iskolával foglalkoztam,
  • kettő: azt se tudtam, hogy hosszú távon mi a jó eget jelent ez – vagyis sejtettem, de nem volt semmi bajom a homályosan érzékelt jövőképpel.
Fontos a pennám.

Fontos a pennám.

Mégse tartom hülyének az akkori önmagamat, mert ennek a viszonyulásnak köszönhetem, hogy nagyon gyorsan nagyon sok munkahelyi tapasztalatra tettem szert. Már húszévesen se voltam pályakezdő, ami a médiában – ahol harmincasokat is szemrebbenés nélkül dolgoztatnak gyakornokként, ha úgy adódik – hatalmas kincs. Csak hát közben más jellegű tapasztalatokat nem szereztem meg, amit viszont nem értékeltem hiányosságként, hiszen egyébként sem érdekeltek.

Ezt a helyzetet utólag se mondanám kiváltságosnak vagy éppen hátrányosnak, egyszerűen ezt éltem meg. Felvetődik a kérdés, hogy annyira fiatalon lehet-e egyáltalán karrieristának lenni, hiszen olyan életkorban tettem előre a munkát a számomra legfontosabb dolgok listáján, amikor még semmiféle „tétje” nincsen.

Bár volt, aki beszólt, hogy ha így folytatom, macskák között fogok megöregedni – de az illető maga még a négylábúakkal se jött ki, s a kritikánál a feladót is igencsak figyelembe kell venni.

Marhára ironikus, hogy a full-on karrierizmusom az első teljes munkaidős állásomig tartott. Addig szentül hittem, hogy a „felkelek, dolgozom, lefekszem” napirend tökéletesen működhet.

De amikor már a próbaidő alatt némán nyeltem a könnyeimet itthon a fürdőszobában, és néztem a sokszor tízórás mozdulatlan üléstől bucira dagadt lábamat, hirtelenjében megvilágosodtam.

Ez az élet nem élet, nekem legalábbis tuti nem – gondoltam. Bassza meg a siker és a ranglétra, nekem a szabadság a legfontosabb!

Huszonkettő voltam. Nem tudtam, hogy akkor most mi legyen. A vállalkozósdival gyönyörűen megoldódott a helyzet: az idő- és helybeli kötetlenség szárnyakat adott, megsokszorozta az energiámat meg a munkaerőmet. A pénzemet viszont nem. Eltartott egy darabig, mire összejött belőle egy kelet-magyarországi szinten majdnem normálisnak mondható fizetés, de ez szülőkkel lakva nem jelentett éhenhalás-veszélyt.

Persze, többet akartam, hogyne akartam volna, nem vagyok az a kevéssel beérős fajta. Csodás lehetőségek találtak meg, beléjük vetettem magam. Néha napi tizenhat órára. Önként és örömmel vállalt rabság volt ez negyedszázados kor tájékán, csak hát a lelkem mélyén tudtam: nem akarok a rabja lenni senkinek és semminek. A saját korlátaimnak meg aztán pláne.

Márpedig a karrierista lét olyan útnak tűnik nekem, ahol az ember önmaga mindene, s anyagi célok kipipálásával akarja pótolni, amit nem lehet. Például a befelé figyelést, a csendet, a szeretetet, a jókedvet… még a nevetést is.

Szóval a munkának ma is nagyon-nagyon előkelő hely jut a szívemben (sőt: minden eddiginél jobban, egészségesebben szeretem), mert a teljesség egyik forrása – de már tudom, hogy aligha az egyetlen. Karrierizmusból elég hamar megbuktam, az életből remélhetőleg nem.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: