Így nem lettem karrierista, pedig próbálkoztam

Tizennyolc évesen döntöttem el, hogy én most aztán karrierista leszek, tehát a munkán meg a tanuláson kívül szarok mindenre és mindenkire. Jó ötlet volt, akkor kellett. Előre vitt, aztán rávilágított, miért nem az én utam ez.

A karrierizmus önmagában se nem jó, se nem rossz. Egy hozzáállás, egy sorsforma – egy jelentéstől túlcsorduló szó. Lehet tapsikolni vagy köpködni a hallatán, én egyiket sem fogok. Számomra azért volt annak idején különösen szimpatikus, mert…

  • egy: nem voltam békében saját magammal, ami tükröződött az emberi kapcsolataimban, ergo az tűnt a „legkifizetődőbbnek”, ha a munkámmal vagy az iskolával foglalkoztam,
  • kettő: azt se tudtam, hogy hosszú távon mi a jó eget jelent ez – vagyis sejtettem, de nem volt semmi bajom a homályosan érzékelt jövőképpel.
Fontos a pennám.
Fontos a pennám.

Mégse tartom hülyének az akkori önmagamat, mert ennek a viszonyulásnak köszönhetem, hogy nagyon gyorsan nagyon sok munkahelyi tapasztalatra tettem szert. Már húszévesen se voltam pályakezdő, ami a médiában – ahol harmincasokat is szemrebbenés nélkül dolgoztatnak gyakornokként, ha úgy adódik – hatalmas kincs. Csak hát közben más jellegű tapasztalatokat nem szereztem meg, amit viszont nem értékeltem hiányosságként, hiszen egyébként sem érdekeltek.

Ezt a helyzetet utólag se mondanám kiváltságosnak vagy éppen hátrányosnak, egyszerűen ezt éltem meg. Felvetődik a kérdés, hogy annyira fiatalon lehet-e egyáltalán karrieristának lenni, hiszen olyan életkorban tettem előre a munkát a számomra legfontosabb dolgok listáján, amikor még semmiféle „tétje” nincsen.

Bár volt, aki beszólt, hogy ha így folytatom, macskák között fogok megöregedni – de az illető maga még a négylábúakkal se jött ki, s a kritikánál a feladót is igencsak figyelembe kell venni.

Marhára ironikus, hogy a full-on karrierizmusom az első teljes munkaidős állásomig tartott. Addig szentül hittem, hogy a „felkelek, dolgozom, lefekszem” napirend tökéletesen működhet.

De amikor már a próbaidő alatt némán nyeltem a könnyeimet itthon a fürdőszobában, és néztem a sokszor tízórás mozdulatlan üléstől bucira dagadt lábamat, hirtelenjében megvilágosodtam.

Ez az élet nem élet, nekem legalábbis tuti nem – gondoltam. Bassza meg a siker és a ranglétra, nekem a szabadság a legfontosabb!

Huszonkettő voltam. Nem tudtam, hogy akkor most mi legyen. A vállalkozósdival gyönyörűen megoldódott a helyzet: az idő- és helybeli kötetlenség szárnyakat adott, megsokszorozta az energiámat meg a munkaerőmet. A pénzemet viszont nem. Eltartott egy darabig, mire összejött belőle egy kelet-magyarországi szinten majdnem normálisnak mondható fizetés, de ez szülőkkel lakva nem jelentett éhenhalás-veszélyt.

Persze, többet akartam, hogyne akartam volna, nem vagyok az a kevéssel beérős fajta. Csodás lehetőségek találtak meg, beléjük vetettem magam. Néha napi tizenhat órára. Önként és örömmel vállalt rabság volt ez negyedszázados kor tájékán, csak hát a lelkem mélyén tudtam: nem akarok a rabja lenni senkinek és semminek. A saját korlátaimnak meg aztán pláne.

Márpedig a karrierista lét olyan útnak tűnik nekem, ahol az ember önmaga mindene, s anyagi célok kipipálásával akarja pótolni, amit nem lehet. Például a befelé figyelést, a csendet, a szeretetet, a jókedvet… még a nevetést is.

Szóval a munkának ma is nagyon-nagyon előkelő hely jut a szívemben (sőt: minden eddiginél jobban, egészségesebben szeretem), mert a teljesség egyik forrása – de már tudom, hogy aligha az egyetlen. Karrierizmusból elég hamar megbuktam, az életből remélhetőleg nem.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

4 Comments

  1. Persze, posztold csak ki a régi, huszonéves agyam tartalmát :) Mindenestre big like, tetszik a témafelvetés, folytathatnád a belső monológot… Annyi le nem csapott magas labda van benne.

    Kedvelés

  2. Mindig is érdekelt olyannak az álláspontja, aki már nagyon fiatalon elkezdett ilyenekről gondolkodni, vlsz. pont azért, mert én ennek totálisan az ellentéte voltam. Érettségi után még nem tudtam mi akarok lenni és jó, hogy csak a diploma miatt nem szereztem egy haszontalan diplomát. Most, 26 évesen vetettem bele magam a felsőoktatás rengetegébe (Angliában és itt ez rohadt bonyolult) és hálás vagyok érte, mert sokkal megfontoltabb döntést hoztam, mint tettem volna ezt 18 évesen. Persze jó lenne, ha a mostani agyammal gondolkodott volna a régi énem :D de hát…

    Kedvelés

    1. egy percig se bánd, mert ha a jövőbeni agyunkkal gondolkodna a mostani énünk, egy csomó minden kimaradna az életünkből, aminek később nagy hasznát vesszük. szóval szerintem pont úgy alakultak a dolgaid, ahogy kellett nekik :P (magamnak is igyekszem ezt mondani, ha úgy érzem, elcsesztem vmit…)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s