Én lettem a szétlájkolt antikrisztus – amire az eddigi legolvasottabb bejegyzés okított

Ötvenezer olvasó. Napi ötszáz értesítés a Facebookon. Szívmelengető hozzászólások, üzenetek, meg persze néhány dísztroll. Elárulom, milyen érzés. És hogy miért nem válaszolok már az érkező kommentekre, azt is.

Fene se gondolta volna, hogy az előző írásom ekkorát fog szólni. Hét éves elmúlt a blogom, eleinte tényleg szerettem volna megmondóember lenni. Aztán elkezdtem tojni a látogatottságra, s mára inkább magamnak szól ez az egész, mintsem bárki másnak. Nem is töprengek rajta, milyen téma lehet népszerű, milyen tálalásban. Leírom, ami kikívánkozik belőlem, oszt’ jóvan.

Így hát elég rendesen kiguvadt a szemem, amikor szerdán úgy elszabadultak a statisztikák, mintha nem egy fő gondolatainak csendes kis otthona lenne ez a hely, hanem valamiféle forgalmas közterület.

Sejtettem én, hogy a nagy számok törvénye alapján egyszer csak trollra nyitok majd a saját vécémben, de a „száradjon ki a méhed”, illetve a „sose basszanak meg” típusú klasszikus női jókívánságok mellett még a munkahelyemre is üzent egy vadidegen, hogy szégyelljenek engem – ez meglepett.

Tisztában vagyok a szavak erejével. Tudom, hogy szeretetet és gyűlöletet egyaránt ki lehet vívni vele, akár egyszerre. A saját reakcióm viszont annyira megváltozott a visszajelzésekre, hogy először megdöbbentem magamon, majd leesett, hogy miért pont most kapom ezt a fajta figyelmet. Régen borzongás futott végig a gerincemen, valahányszor becsmérlő komment érkezett.

Égtem a vágytól, hogy visszaszóljak, odamarjak, és jól megmondjam, hogy nekem van igazam. Most meg? Vállat vonok, aztán teszem a dolgomat.

Bloggerként talán kutyakötelességem lenne egyenként reagálni az összes véleményre. Mégsem teszem. Megnyitás nélkül olvasottnak jelölöm az értesítő e-maileket. Nincs már mondanivalóm a témában, mert mindent elmondtam. Mindenki értelmezze, ahogy óhajtja, és nyugodtan lehet vitatkozni egymással. Velem nem; nincs hozzá kedvem. Van egy csomó fantasztikus dolog az életemben, amire szívesebben figyelek.

Nem is tudom már, melyik hozzászólásnál döntöttem el, hogy a virtuális világ természetes szelekciójára bízok mindent, de mintha a hajamról lett volna szó benne. Akkor éreztem, hogy elindult egy egészségtelen irányba az egész, így nekem nincs már dolgom vele. Meg amikor valaki kipréselt magából egy olyan körmönfont eszmefuttatást, ami hosszabb a posztnál… dehogy olvastam el, úristen, minek olvasnám?

Anélkül is le lehet vonni belőle a következtetést. Nem azt, hogy hülye a másik. Elvégre miért vinne engem előre az, hogy bírálom egy randombéla értelmi képességeit, vagy úgy egyáltalán bárkinek a bármijét? Egyszerűen csak megfigyelem a rajtam átáramló gondolatokat, érzéseket. Az érvelést pedig a két táborra bízom, mert a saját álláspontom már itt van – és a fejlemények tükrében különösen örülök neki, hogy kifejtettem.

 

Ami pedig a hirtelen jött népszerűséget illeti: „I don’t care, I love it.”


Még több cikk:

 

9 Comments

  1. Mostanában ritkábban ülök neki posztokat olvasni, de a fenn említettet kaján vigyorral és elégtétellel olvastam, miközben azt gondoltam: “-Igen, végre valaki.”
    -Nekem is van ismerősöm aki a Facebookon nevelte fel a gyerekét, aki valljuk be nem túl dekoratív jelenség. Leiratkoztam róla. Közben persze azért bűntudatom volt, hogy “hát micsoda f@sz vagyok, hogy bannolom, mert nem tetszenek a gyerekei”.
    Aztán végül a teljesség jegyében mindenkit szétosztottam a Többiek és a Munkatársak csoportba, mindenkiről leiratkoztam és most már csak kommunikácóra és hírolvasásra használom a kéket.

    Kedvelés

    1. köszi, ez jólesik :)

      igen, a szocializáció során belénk ivódnak olyan elvárások, hogy bizonyos dolgokat valamilyennek kell találnunk, de a szabad lelkek előbb-utóbb lerázzák őket magukról.

      a csoportosításhoz lusta vagyok, ráadásul az ismerőseim között öt alatti a túlbuzgó anyukák száma. a többiek tényleg aranyosakat posztolnak, az ötlet viszont jó. (leszámítva, hogy a fb algoritmusa úgyis keresztülhúzza a számításaidat, mert azt fogod látni, amit becéloztak neked tartalmilag :D)

      Kedvelés

  2. Hát, Tempty, nagyon örülök ennek a posztnak. Történt ugyanis, hogy én múlt héten kerültem hasonló helyzetbe, amikor is több, mint 8ezren megosztották az egyik posztomat, és ez hasonló olvasószámot generált, mint a tiéd.
    Nem számítottam rá, ugyanaz volt bennem, mint benned, hogy megírtam valamit, ami foglalkoztatott. Aztán kiakadtak a statisztikák, jöttek mindenféle emberek, köztük sok troll(kodó) is. Eleinte még fontosnak tartottam, hogy reagáljak, de aztán már unni kezdtem az egész felhajtást, a személyem elemezgetését, a semmitmondó, becsmérlő, az engem elemezgető kommenteket. Azóta próbálom megfogalmazni magamnak, mit éreztem és gondoltam az eset kapcsán, de te most leírtad helyettem (is).

    És pont az van bennem is, hogy fene akar megmondó ember meg véleményvezér lenni, és vitatkozni sem akarok.

    Olyan fura ez, hogy megírtam már egy csomó posztot, eddig volt egy kisebb értő és inspiráló közösség, aki olvasta és kommentelte, és hirtelen lett belőle egy közterület, ahol mindenki el akarta mondani a véleményét. Ha sok a poszt alatti forgalom, akkor többen érzik úgy, hogy hozzá kell szólniuk. Vegyesek az érzéseim.

    Kedvelés

    1. na, közben már privátban beszéljük a dolgokat, és hamarosan nézem a trolljaidat, de azért válaszolok itt is :)

      ami ilyenkor történik, “természetes” folyamat. az érdeklődés eleve azt igazolja vissza, hogy jót, elgondolkodtatót írtál – és erre simán lehetsz büszke. persze, a közönség bővülésekor nem árt előkapni valamilyen stresszoldó praktikát. én pl. mindennap meditálok, aminek köszönhetően eljutottam arra a pontra, hogy ha valaki a fülembe ordítaná, mekkora faszfej vagyok, csak felvonnám a szemöldökömet, megjegyezném, hogy “jézusom, ember…”, aztán mennék tovább :D

      írj szívből, ahogy eddig tetted. azon keresztül úgyis csak azt éled meg, amit egyébként is meg kell élned. figyeld meg, milyen kommentek bántanak meg különösen, mert a titok nyitja ott lesz :)

      Kedvelés

  3. Égtem a vágytól, hogy visszaszóljak, odamarjak, és jól megmondjam, hogy nekem van igazam. Most meg? Vállat vonok, aztán teszem a dolgomat.

    Ez a jóga hatása.:-)

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s