High-res version

Ötvenezer olvasó. Napi ötszáz értesítés a Facebookon. Szívmelengető hozzászólások, üzenetek, meg persze néhány dísztroll. Elárulom, milyen érzés. És hogy miért nem válaszolok már az érkező kommentekre, azt is.

Fene se gondolta volna, hogy az előző írásom ekkorát fog szólni. Hét éves elmúlt a blogom, eleinte tényleg szerettem volna megmondóember lenni. Aztán elkezdtem tojni a látogatottságra, s mára inkább magamnak szól ez az egész, mintsem bárki másnak. Nem is töprengek rajta, milyen téma lehet népszerű, milyen tálalásban. Leírom, ami kikívánkozik belőlem, oszt’ jóvan.

Így hát elég rendesen kiguvadt a szemem, amikor szerdán úgy elszabadultak a statisztikák, mintha nem egy fő gondolatainak csendes kis otthona lenne ez a hely, hanem valamiféle forgalmas közterület.

Sejtettem én, hogy a nagy számok törvénye alapján egyszer csak trollra nyitok majd a saját vécémben, de a „száradjon ki a méhed”, illetve a „sose basszanak meg” típusú klasszikus női jókívánságok mellett még a munkahelyemre is üzent egy vadidegen, hogy szégyelljenek engem – ez meglepett.

Tisztában vagyok a szavak erejével. Tudom, hogy szeretetet és gyűlöletet egyaránt ki lehet vívni vele, akár egyszerre. A saját reakcióm viszont annyira megváltozott a visszajelzésekre, hogy először megdöbbentem magamon, majd leesett, hogy miért pont most kapom ezt a fajta figyelmet. Régen borzongás futott végig a gerincemen, valahányszor becsmérlő komment érkezett.

Égtem a vágytól, hogy visszaszóljak, odamarjak, és jól megmondjam, hogy nekem van igazam. Most meg? Vállat vonok, aztán teszem a dolgomat.

Bloggerként talán kutyakötelességem lenne egyenként reagálni az összes véleményre. Mégsem teszem. Megnyitás nélkül olvasottnak jelölöm az értesítő e-maileket. Nincs már mondanivalóm a témában, mert mindent elmondtam. Mindenki értelmezze, ahogy óhajtja, és nyugodtan lehet vitatkozni egymással. Velem nem; nincs hozzá kedvem. Van egy csomó fantasztikus dolog az életemben, amire szívesebben figyelek.

Nem is tudom már, melyik hozzászólásnál döntöttem el, hogy a virtuális világ természetes szelekciójára bízok mindent, de mintha a hajamról lett volna szó benne. Akkor éreztem, hogy elindult egy egészségtelen irányba az egész, így nekem nincs már dolgom vele. Meg amikor valaki kipréselt magából egy olyan körmönfont eszmefuttatást, ami hosszabb a posztnál… dehogy olvastam el, úristen, minek olvasnám?

Anélkül is le lehet vonni belőle a következtetést. Nem azt, hogy hülye a másik. Elvégre miért vinne engem előre az, hogy bírálom egy randombéla értelmi képességeit, vagy úgy egyáltalán bárkinek a bármijét? Egyszerűen csak megfigyelem a rajtam átáramló gondolatokat, érzéseket. Az érvelést pedig a két táborra bízom, mert a saját álláspontom már itt van – és a fejlemények tükrében különösen örülök neki, hogy kifejtettem.

 

Ami pedig a hirtelen jött népszerűséget illeti: „I don’t care, I love it.”


Még több cikk: