De nekem van pofám, méghozzá nem is kicsi, úgyhogy most végre megtudhatod. Rám akarod majd borítani az asztalt miatta, előre szólok.

 

1. Nem minden gyerek szép

Imádom a szép képeket. Szeretek szép dolgokat nézegetni. Az a fajta ember vagyok, aki nem rest megállni gyaloglás közben, amikor a lába elé hullik egy különösen színpompás falevél. Sőt, olykor még abban is esztétikumot vélek felfedezni, ami csupán keveseknek tetszik.

Tudom, hogy a szépség relatív. Tudom, hogy bizonyos dolgokat illik szépnek látni. Én ehhez túl őszinte vagyok, elnézést. Szóval… amikor meglátok egy csemetét, akinek a jóistenke ijesztően elszabta az arányait, akkor igenis megállapítom, hogy „hú, szegény”.

Húbazmeg! | Fotó: darkmoonmaow.deviantart.com

Húbazmeg! | Fotó: darkmoonmaow.deviantart.com

A természet rózsaszín köddel gondoskodik róla, hogy a szüleik gyönyörűnek lássák a zombifilmbe próbaforgatás nélkül is esélyes kis statisztákat, ám senkinek se jó, ha az ismerősök merő kötelességtudatból odakommentelik a bilin guvadó szemű delikvens képe alá, hogy „milyen meseszép baba”.

Anyaként most biztosan azt gondolod, hogy az enyém biztosan Quasimodóba oltott Kiszel Tünde lesz majd, ha van igazság a Földön – de biztosíthatlak, hogy csak olyan génállományt továbbörökítésében leszek hajlandó közreműködni, ami ennek a kockázatát minimálisra csökkenti.

2. Nem biztos, hogy a pici később örülni fog neki

Én már akkor is a fejemet fogom, ha előkerül az a bizonyos első levágott hajtincset kis rózsaszín borítékban rejtegető babakönyv. A grammos mérési adatokkal meg a puncivillantós fürdetéses fotókkal. Örülök, hogy mindez emlékként megvan – viszont annyira zártkörű bulinak érzem, hogy csak na.

Még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy anyánál vagy apánál közösségi médiás fotóalbum formájában lássam, miként pisáltam bele az első fürdővizembe. Alatta hetvennégy lájkkal, persze.

Hiába szokás mondani, hogy az eljövendő nemzedék számára ez már természetes lesz, nekem eszembe se jutna ilyen mértékben „kiposztolni a gyereket”.

Legszívesebben felállítanék egy szabályt, hogy semmi olyat ne tegyél közzé a csemetédről, amit jelen pillanatban ne látnál viszont szívesen a saját személyedről. Bár az ágyban fekvős, „épp nem csinálok semmit” szelfik korában talán nem érnék vele semmit.

3. Elszigetel a többi témától

Észrevettem, hogy akik napi rendszerességgel több fotót is kitesznek a gyerekükről, bekerülnek egy egészen furcsa körbe, mert kötelességüknek érzik, hogy visszalájkolják és –kommenteljék a sajátjukkal hasonló időben születetteket.

Ennek következményeként a pihenőidejét internetezésre szánó kismama azokban a percekben sem lát mást, csak csörgőket meg pelenkákat. Mert tapasztalatból tudja, hogy a hormonoktól túlbuzgó idegek pattanásig feszülnek, ha valakinek a csöppsége véletlenül kimarad.

Nyilván nem azt mondom, hogy ha elaludt a gyerek, akkor mindenki nézzen nyakra-főre műköröm-inspirációt meg hüvelykímélő szextippeket – ám az egyetlen témára beszűkült tudatállapot sohasem egészséges.

4. Téves ellenségképet teremt a fejedben

Valószínűleg engem is annak tartasz most, és legszívesebben seggbe rúgnál azzal a felkiáltással, hogy „majd megtudod”. Mert elkezdted fekete-fehérben látni a világot. Fehérek, akik nyakra-főre lájkolják a gyerekedet. Feketék pedig, akik nem. Utóbbiak rohadjanak meg, érzéketlen tuskók, őket nem is anya szülte.

Annyira leszűkítetted a téged érő impulzusokat, hogy muszáj valakin kitölteni a mérgedet, ezért ha valaki tapintatosan szól, hogy túlléptél egy határt a Facebookra töltött pulyaképek mennyiségével vagy minőségével, élből elkönyveled a legnagyobb szentséget gyalázó, alattomos gonosztevőnek. Ezért nem voltam most tapintatos, mert hát úgyis mindegy.


Utózmányok:


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: