Kezdjük ott, hogy méltatlan helyzet szerintem nincsen. Azért írtam idézőjelben. Mindennek oka és célja van, amit meg kell élned. Erről szoktak megfeledkezni a díszbarátok és az önjelölt guruk, akik kézzel-lábbal ösztönöznének a továbblépésre. Márpedig erőnek erejével nem léphet tovább, aki nem áll készen.

A méltatlan helyzetből való kilépéshez ugyanis két óriási – hegynek is beillő – lépcsőfokot kell leküzdened.

Az első, hogy felismerd: ez tényleg méltatlan helyzet. Érezd és tudd legbelül, hogy már nem szolgál téged. Hogy tiszta szívedből magad mögött akard hagyni, s vágyj a mámorító szabadságra, ami utána jöhet.

A második, hogy legyőzd a kételyeket. Még véletlenül se akard bemesélni magadnak, hogy „annyira nem rossz”, vagy „már úgyis mindegy”.

Ilyen fejjel. | Fotó: whyismycatsosad.blogspot.com

Ilyen fejjel. | Fotó: whyismycatsosad.blogspot.com

Én is kerülök néha méltatlan helyzetbe. Még jó, hiszen kívülállóként elég nehezen jutna eszembe pont erről írni, ugye. Régen rohadtul szégyelltem, ha beficcent egy ilyen, és a külvilág előtt próbáltam úgy tenni, mintha minden szánsájn, hepinesz lenne.

Nem hazudtam én, csak bizonyos kérdésekben inkább hallgattam, mint a sír. Rekedtem már olyan szerelmi, baráti vagy akár haveri viszonyban, ami több sebből vérzett, de azért őszinte igyekezettel kötözgettem. Volt már olyan munkám, amire ha rákérdeztek, inkább témát váltottam.

Az említett szituációk közös pontja, hogy nem méltatlannak indultak. Nyilván, mivel nem vagyok mazochista. Természetes időbeliségük végéhez közeledve, a saját változásaim tükrében egyszerűen azzá váltak. Legalábbis az én megélésem szerint így van.

De előfordult már, hogy egy-egy hozzám közelálló emberke a fejét fogta, mert sosem értette, miféle potenciált láthatok az adott dologban. A sors fintora, hogy ilyenkor röhögve tudom emlékeztetni őket a saját életükből valami hasonlóra. Mert méltatlan helyzete mindenkinek van.

Neked is. Fogadjunk, hogy már a címtől kirázott a hideg, és eszedbe jutott: talán belelátok a kobakodba. Nem, szerencsére nem látok bele – elég nekem a sajátomnak a tartalma, hidd el. Igazából engem nem is érdekel, milyen csontváz lapul éppen a szekrényedben, hacsak nem direkt meg óhajtod osztani velem.

Csak azért jó erről írni, mert ha konkrétan beugrik róla egy élethelyzet, akkor már tudod, hogy bizonyos tekintetben nem vagy a helyeden.

Az első lépcsőfok tehát pipa, áttérhetsz a másodikra. Ahonnan már nem kell felfelé vonszolnod magad, csak előre, mert egyenes a pálya. (Kisebb-nagyobb bukkanókkal, esetleg random szakadékokkal, ám ad a sors lengéscsillapítót, meg jó kis függőhidakat.)

A nagy cél nem az, hogy soha többé ne kerülj méltatlan helyzetbe. Lehetetlen és értelmetlen volna, a legtanulságosabb tapasztalatokról maradnál le miatta. A lényeg, hogy egy idő után ne úgy tekints az éppen aktuális kálváriádra, mint valami ismeretlen okból bekövetkező szerencsétlenségre, ami miatt non-stop siránkozni kell. Hanem mint egy leckére, amit – talán sírva vagy ordítva – muszáj végiglapoznod a saját könyvedben.

Nálad jobban senki sem tudhatja, mikor jön el az idő, hogy lezárd a fejezetet. Addig is: okulj belőle!


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: