Én meg a vihar egészen érdekes viszonyban állunk egymással. „Jövök” – mondja. „Gyere” – vonok vállat. Legutóbb például derűs beletörődéssel öltöztem át miatta Minnie egeres hálóingbe a Keleti pályaudvar nyilvános klotyójában.

Engem nem tud meglepni, hogy időjárás van. Nem szenvedek látványosan negyven fokban. Hagyom, hogy végiggördüljenek rajtam a verejtékcseppek szépen, sorban. Esetleg felidézem a méteres havat, ami ugyancsak képtelen rávenni, hogy bent maradjak a házban.

Olyan gyönyörű, változatos éghajlatot kaptunk a természettől, hogy egy csomó érzetet megtapasztalhatunk általa. Egyszer meséltem róla egy brazil lánynak, aki el se hitte, mert náluk „a meleg és a még melegebb” a két évszak.

Utána mindig csend van.

Utána mindig csend van.

Szóval én mondom, el vagyunk kényeztetve időjárásilag. Nem cseszeget bennünket a monszun, nincs sivatagi aszályunk, és nem kell állandóan megsülnünk vagy megfagynunk. De a modern nyugati gondolkodás sajátja, hogy vágyódunk azután, ami nincs, és szidjuk, ami van.

Méghozzá olyan elvakultsággal, hogy sokan elfelejtik észrevenni: tavasztól őszig átlag havonta egyszer lecsap „az évszázad vihara”. Esik az eső, fúj a szél, sőt dörög meg villámlik – és erre úgy rá lehet parázni, mintha tényleg fenyegetne az apokalipszis.

Bizarr össznépi rítus lett a félelemkeltés. Az ilyen-olyan riasztások felhívást jelentenek keringőre: gyere velünk rettegni, bébi! (Közben fotózd és videózd az eseményeket, utána pedig csodálkozz rá, hogy víz van az utcán meg fák dőltek ki.)

Mintha milliók haragja zúdulna mindarra, amit emberi erővel nem lehet megregulázni. Mintha valami szertelen kisgyermek volna az időjárás, amiért így mer viselkedni. Pedig nem viselkedik ő sehogy, csak van és kész.

Engem is ért már utol vihar, mint mindenkit. Autózva, tömegközlekedés közben és gyalog is. Előbbi nem sok vizet zavart, hiszen feltalálták az ablaktörlőt, a lámpát meg a féket is, így akármilyen hihetetlen, zord látási viszonyok között szintén lehet haladni, vagy ha mégsem, hát csak egy mozdulatba kerül félrehúzódni és megállni.

A tömegközlekedés már elég ciki, mert a hazai sínpályákon már egy centi csapadék fél országot érintő késéseket jelent, a többi járműre meg ugye várni kell, és szimatolni az ázottkutya-szagot árasztó felebarátokat minden mennyiségben.

Na, de gyalog! Hát az valami fenomenális, komolyan mondom.

Éppen sétáltam június nyolcadikán, amikor az ég úgy döntött, hogy három-kettő-egy, csapó, eksön van. Hatalmas elektromos kisülésekkel nyílt meg a felhők gyomra (ugorjuk át „a villamosszék kistestvére” szóviccet, mert nagyon szar), én meg pont egy lankás budai utcán gyalogoltam egy szál viszkóz kisruhában és szandálban.

Az összecsukható esernyő egészen hasznos volt az első öt másodpercben, aztán pislogtam kettőt a bokáig érő vízben, és megállapítottam, hogy legalább hideg nincsen. Egyszer úgyis megszáradok, nem?

Rendületlenül sétáltam tovább a metróhoz, hogy hazaoszkározzak Nyíregyházára, mert hát ugye mi mást tehettem volna. Látszott, hogy ez nem egy kapualjba öt percre beállós téma, hanem valami kitartóbb fajta. Olyannyira, hogy végül rezignáltan csavartam ki a vizet a ruhámból a nyilvános budiban, és inkább átvedlettem az előző estére hozott hálóingbe, ami ott lapult a hátizsákomban.

„Mi van, nem jön át a Disney-érzés?” – néztem a napszemüvegem mögül a Minnie egeres outfitemen álmélkodókra.

Mert a Disney-faktor minden időben és élethelyzetben ott van. Még akkor is, amikor a vélt vagy valós nyomorunkon röhögünk a viharban.


Még több cikk: