Fotózás, parasailing és tengerparti topless – kihoztam Barcelonából, amit csak lehet

Sose hittem volna, hogy egyszer majd profi fotós hessegeti arrébb a turistákat, hogy a katalán főváros gótikus negyedében poszterre kívánkozó felvételeket készítsen rólam. Sose hittem volna, hogy egyszer majd szivárványos ernyő alatt üldögélve, felhőkarcoló magasságból látom a Földközi-tengert. Sose hittem volna, hogy az önfeledt fürdőbugyis idők visszatérnek. De a lelkem mélyén mégis hihettem, mert megvalósult minden.

Pedig a tavalyi máltai lidércnyomás után eldöntöttem, hogy már azzal is megelégszem, ha autóbaleset, gennyes sebgyulladás, éhezés, szomjazás és alváshiány nélkül örülhetek a kiszemelt célhelynek. Ami idén Barcelona volt Vé barátnőmmel. Már szeptemberben elintéztük a fapados repjegy – airbnb-s szállás kombót, és csak vártuk, hogy szépen teljenek a hónapok. Teltek is, így hát egyszer csak azon kaptam magam, hogy június 24-e van, indulunk.

Aztán pedig azon, hogy éjfél tájt kezet fogok az egy szál fecskében tintahalat vacsorázó (és sajnos feledésbe merült keresztnevű, ezért egymás között random módon elkeresztelt) Horhéval egy hamisítatlan katalán nappaliban, párja, Emm pedig a ventilátor felé hadonászva mondogatja, hogy az a „vuss-vuss”, mert angolul egy kukkot se tud, de ez ugye nem baj. Milliószor tapasztaltam már, hogy az emberek nyelvi korlátoktól függetlenül is remekül bírnak kommunikálni, ha akarnak. És ők akartak, szóval remekül eldiskuráltunk kézzel-lábbal. Csiníta is meglehetősen közlékeny volt, a velük élő cserfes kis iromba macska.

Vé egy pillanatig sem titkolta, hogy Barcelona legfőbb vonzerejét a gasztronómia jelenti a számára. Már a repülőn is negyedóránként kérdezgette, mikor ehet már végre helyi kolbászt, tehát nem lepett meg, amikor a kései érkezésünk ellenére bejelentette: vacsorázni akar. Róla tudni kell, hogy remekül elél kolbászon, szívesen fogyasztja akár napi három alkalommal. Egy laza chorizós szendviccsel indítva rögtön elkötelezett híve lett Spanyolországnak, így amikor pizsamában és flip-flop papucsban poénból megkérdeztem tőle, koktélozunk-e egyet, olyan komolyan bólintott rá, hogy végül piña colada lett belőle.

„Csak egyet kértünk…” – pislogtunk a fejkendős kreol fazonra a pult mögött, amikor elénk tett két hatalmas poharat, meg egy tálkában a maradékot. „Ez egy, ne aggódjatok!” – vigyorgott. Aztán megkérdezte a nevünket: tőlem egyszer, Vétől háromszor. Biztos elitta az agyát munka közben, gondoltam akkor. De amikor ajándék feleseket kezdett osztogatni nekünk, már gyanús lett a dolog. Pláne, miután az üres poharakat nézegetve diadalmasan kijelentette, hogy én nyertem. „Mit?” – kérdeztem. „Hát még egy felest, de a barátnődnek nem adhatsz egy cseppet sem!”

„Baszki, és ez még csak az első este…” – pislogtam az említettre, aztán sietősen távoztunk, mert ő olyan állapotba került, hogy mindenre „gihihi”-vel válaszolt, ráadásul ismeretlen okból kifolyólag szívószál lógott a hajából.

A jó öreg reikinek köszönhetően másnap szerencsére üdén és frissen ébredtünk, amivel rögtön kiérdemeltem Vétől a varázsló jelzőt. Eleve úgy vágtunk neki az útnak, hogy semmi kötött programunk nem volt. Esténként kitaláljuk, délelőtt merre induljunk. Ezen változtatott egy árnyalatnyit, hogy indulás előtt két nappal belebotlottam egy érdekes programajánlatba a TripAdvisor-on: fotózással egybekötött sétatúra Barcelona valamelyik negyedében – akár a gótikusban.

Annyi évet leéltem a fényképező elől elbújva, a határok feszegetése pedig mindig izgatja a fantáziámat… úgyhogy már foglaltam is az időpontot, hogy „lesz, ami lesz” alapon belevágjak valami teljesen újba. Vé elment kolbászt enni várost nézni, amíg én az e-mailből tévesen lánynak ítélt, ámde végül szakállas és jó humorú Joannak pózoltam. Végül is a harmincadik fotó után már nem olyan feszült a fejem, mint akinek a fogát húzzák, meg a ruha is egészen jól áll, úgyhogy mutatok is néhány alkotást (katt ide, ha többet óhajtanál):

A celebesdi után véletlenszerű irányban elindulva a pálmafákkal szegélyezett Las Ramblas-on találtuk magunkat, ahol igencsak tátva maradt a szám, mert ahhoz foghatót még nem láttam. Pálmafabuzi vagyok, nem tehetek róla. Képes vagyok olyan kitörő lelkesedéssel mutogatni egy árva példányra, mint szerény agykapacitással megáldott óvodás az égen húzódó kondenzcsíkra. „Mennyi páááálmafa!” – vigyorogtam Vére, aki rezignáltan bólintott, majd körbenézett, hogy kolbász is van-e. Az nem volt, de tapas, paella és katalán krém igen. Kiegyezett vele. Este gondosan elcsomagoltam a szállástól egy saroknyira talált Karma boltban vásárolt, om-os dobozkába zárt akvamarinomat és kövecske-készletemet. A rózsakvarc karkötő kint maradt, mert annak a hordás a lényege, ugye.

A pénteki napunk kicsit börleszkre sikeredett. Összefutottunk Vé egykori osztálytársával, Jével, aki egy közeli kisvárosban bébiszitter. Szegény lány vegaként végignézte, ahogy döglött állatos pizzát ebédelünk, aztán a metrón rosszul lett. Nem kellett hozzá vaslogika, hogy vészesen alacsony vércukrot diagnosztizáljak nála. „Rágjad! Gyorsan!” – tömtük a táskájában talált nyalókát az elfehéredett szájába. Plusz kapott egy kis medzsiket is, mert a fene se tudta, hogy egy mentős diszpécser beszél-e errefelé angolul, vagy segít-e a probléma latin leírása. Kicsit azért megijedtünk, de öt perc se telt bele, és Jé máris pirospozsgásan vigyorgott a liftben.

Aztán elmentünk helyi nevezetességet keresni, de órákig tartó céltalan bolyongás lett belőle. „Hát egy fotóm se lesz a Facebookra, hogy jártam Barcelonában?” – kérdezte Jé méltatlankodva. A Sagrada Familia hatalmas kapufa: bárkinek elhiszem, hogy belül szép, de kívülről egy rondán felállványozott épület, amihez selfie stick-es japánok hónaljában bujkálva lehet közel férkőzni, miközben hetvenszer letapossák az embert. Előtte és utána is láttunk elragadó templomot, nálam viszont válóok az ilyen környezet. Inkább tapasztalt öreg rókaként elkalauzoltam a lányokat „a gótikusba”, hogy megmutassak néhány szép helyet, amivel pózolni is lehet.

Este egy félburzsuj étterembe tértünk be, ahol megkóstoltam az életében iszonyat ronda, holtan viszont isteni finom ördöghalat karamellizált zöldségekkel, ami szuper lett volna, ha nem kiscica-adagot adnak. Vé választását a fantáziátokra bízom – nem valószínű, hogy mellétrafáltok.

Miután a Pride miatt szivárványos zászlóval díszített városháza előtt elköszöntünk Jétől, és óvatosan kikerültük a turista-megszállásról és a gyilkos fegyver-kamerákról ordibáló bácsit, beültünk valahova egy zöld sörre, ami végül csakis az enyém lett, mert a mentolos íz nálam nyami-faktor volt, Vének viszont blöe.

Viszonylag korán elfoglaltuk a helyünket az emeletes ágyon, mert másnap várt minket egy tündéri városka, Sitges. Az általam gondosan kiguglizott busz sajnos nem is létezett, de óránként több vonat is indult, ami hamar megoldotta a helyzetet. Barcelonában egyébként a legnagyobb közlekedési csomópontoknál található egy-egy állomás, amelyek roppant okos módon össze vannak kötve. Magyarként nem győz rácsodálkozni az ember az effajta ésszerűségre! (Tudom, az észszerűség már két egész essz, de fáj úgy leírni, valahogy olyan csámpás… na, mindegy.)

A vágányt két perccel indulás előtt írták ki – Milánóban már láttam ilyet: vagy futsz, vagy lekésed –, és jól meglepődtünk, hányan akarnak felszállni. „Biztos másikra várnak” – gondoltam. Egy fenét, ezek állni is szoktak a vonaton, egymáshoz préselődve. Én elképesztő nyugalommal tudok álldogálni, még meditálni is szoktam úgy, Vének viszont hólyagok díszelegtek a talpán a napi huszonöt kilométeres sétáktól, aminek eredményeképpen olyan szarkasztikussá vált a humora, hogy még én, a szalonképtelenül morbid-szexista is vonyítottam miatta.

tempty-sitges

Sitges meseszép, huszonnyolcezer lelkes városka, Barcelonától negyven kilométerre, déli irányban. Az a hely, ahol csinálsz vagy öt képet, aztán „fuck this shit” felkiáltással elrakod a fényképezőt, mert rájössz: képeslapra kívánkozik minden négyzetmétere. Tehát jobban jársz, ha kattintgatás helyett egyszerűen megéled. Törölközőm egy szál se volt, de a festői tengerpartra érve egy arab jellegű úriember seperc alatt a segítségemre sietett: méteres kendőket árult, amikre jó rátelepedni a homokban, könnyen tisztíthatóak, és egész picire hajthatóak össze. Mutogatta, hogy van neki csíkos meg pöttyös is, aztán egyszer csak elővett egy indiai elefántosat – pont olyan színűt és mintájút, mint amilyen a függöny az itthoni jógateremben. Leesett az állam, de Vé észnél volt, és gyorsan lealkudta nekem.

Lecuccolás után vettük észre, hogy a hihetetlenül nyugis partszakaszon elsősorban helyiek pihengetnek. A hölgyek kivétel nélkül topless-ezve. Míg Magyarországon hatalmas mellet feneket kerítenek ennek az egésznek, és mindenféle szexuális tartalommal ruházzák fel, ott magától értetődően fürdött úgy a kiskamasz gyerekes család, hogy az anyuka egy szál bugyiban feszített. Noha kevesen voltunk, mindenféle korosztály és testalkat képviseltette magát a jelenlévők körében. Egytől egyig boldogok voltak és fesztelenek.

Én most már azt vallom, hogy mindenkinek joga van ehhez az érzéshez. Mindenkinek joga van elérni azt a formát, amivel igazán önmaga lehet. A célhoz talán „csak” egy jó adag önelfogadás kell, talán némi külső segítség is, de amikor lélekben felkészülünk rá, úgysem lesz kérdés. Eddigi életkém minden szorongása lekerült rólam azzal a mozdulattal, amivel a bikinifelső is. Hosszú út vezetett odáig, amihez képest az utolsó kétezer kilométer, amit fizikailag megtettem, semmiség. Míg én átéltem ezt a mini-katarzist, és rájöttem, hogy a világ egyik legjobb érzése, amikor találkozik a tengervíz meg a cici, Vé a fejére borította a Dragon Ball-os törcsijét, hogy alatta jobban lássa az okostelefon kijelzőjét. „Van wifi!” – újságolta, miután kievickéltem a partra. Röhögtünk egymáson, röhögtünk az életen.

Röhögtünk akkor is, amikor beestünk vacsorázni egy étterembe. Indiai volt a személyzet, úgyhogy meg is kóstoltam a bárányos tikka massalát kókuszos naan kenyérrel. Közben rezesbanda vonult el előttünk, mögötte aranyosan táncoló melegekkel. Sitges egyébként a közismerten „gay-friendly” úti célok egyike, ahol tök természetes, hogy az azonos nemű párok a kisgyermekes családokkal vegyülve, kézen fogva mendegélnek.

Este még sétálgattunk, eljátszottunk öt eurót egy játékteremben, aztán ugrálva-fetrengve leeresztettük Vé legújabb szerzeményét, a kék matracot, amin végül a wifi örömeit feladva ringatózott a tengerben. „Éjfél után megy vissza az utolsó vonat, bőven van még időnk” – mondta Vé, és én elhittem. Csakhogy fél tizenegykor az állomásra érve szembesültünk vele: negyedórája ment el az utolsó. Felvontam a szemöldökömet, hogy akkor most WTF. Se vonat, se busz, a taxi meg egy vagyon, mi a fene legyen? Egy taxisofőr viszont készségesen elmagyarázta spanyolul, hogy van még egy extra busz, egy utolsó utáni, csípjük el.

Megtaláltuk a megállót, ahol várakozott egy csomó ember, a kiírás szerint viszont már nem volt mire. „Barcelona?” – kérdeztük, ők meg bólogattak, hogy sí, sí, yes. Hamarosan jött is a rejtélyes Kóbor Grimbusz, hogy potom pénzért visszarepítsen minket.

Vasárnap nekivágtunk, hogy felfedezzük a Barcelonán belüli beach-eket. A zsúfoltságra felkészültünk, így a Barcelonetán csalódnunk sem kellett. A tenger viszont meseszép volt, így maradtunk egy keveset. Csak addig, amíg Vé nem vágyott be a vízbe, mert picit kavicsos volt a part, ő pedig előző este olyan szerencsétlenül „műtötte meg” a vízhólyagjait egy ollóval, hogy a strandfelszereléseink közé a hidrogén-peroxid meg a Betadine kenőcs is belépett. Nem hiányoztak a sebekbe az apró kövek.

Akkor láttuk meg, hogy a víz fölött sok-sok méter magasan, vízszintes vonalban hatalmas ejtőernyők repkednek. Szépek voltak, le is fotóztam őket. Egy néptelenebb, homokosabb (de nem sitges-i módra!) partszakasz felé slattyogva bőszen nézegettem körbe, mire Vé egyszer csak megszólalt: „na, hát a parasailingre biztosan nem veszel rá, Alexa!” Hé, mi az a parasailing? És miért pont most mondja? Rögvest megvilágosodtam, hogy ez a „motorcsónak után kötnek ernyővel, és a víz fölött húznak” téma, aminek pont elmentünk az árusító pavilonja mellett, csak szokásomhoz híven elbambultam.

tempty-parasailing

A Bogotell strandon letelepedve morfondíroztam egy laza öt percet, néztem az elképesztő magasságban cirkáló ernyőket, és odafordultam a tériszonyos Véhez: „te, én megyek, és kipróbálom ezt a paraszélinget”. Azzal eltűntem, és hamarosan visszatértem neki egy kolbászos szendviccsel, magamnak egy szomorú szemű egész hallal, meg az infóval, hogy este nyolckor „megyek fel”. Direkt naplemente előtti órát válaszoltam, hátha akkor még szebb. Tikk-takk, telt az idő, fél nyolckor felöltöztem és elbúcsúztam Vétől, hogy minden félelem nélkül az ösztöneim után eredjek. Valami azt súgta, hogy baromi jó lesz – még akkor is, ha életem egyik legborsosabb árú tizenöt perce. (Belefér, a szállás úgyis csak harmincháromezer volt egy hétre, a repjegy meg feladott poggyásszal együtt oda-vissza negyven se!)

A szerződés aláírásakor jött egy vidám kreol fazon, hogy akarok-e HD fotókat meg videót a dologról – mégpedig úgy, hogy felküldenek hozzám egy drónt. Hát hogyafenébe’ ne, jóember, itt a bankkártyám, annak mára úgyis mindegy! Így kerültem egy motorcsónakba négy katalánnal: a fotóssal, a fotós-asszisztenssel, a kormányossal és a kormányos-segéddel. „Milyen magasra mennél?” – kérdezték. „Amennyire csak lehet!” – vágtam rá, mert hát nyilván, bakker. „Szeretnéd, hogy landoláskor a lábad beleérjen a vízbe?” Persze!!! Már rúgtam is le a szandálomat, és kíváncsian figyeltem, min ügyködnek. Előkerült néhány pánt, szíj meg heveder, aztán a hatalmas szivárványszínű ernyő is, a drónnal egyszerre. Pikk-pakk rám adtak ezt-azt – a felszerelés meglepően könnyű és kényelmes volt, több cuccra számítottam –, és hamar a csónak elejére festett célkeresztben ülve találtam magam, ahonnan felengedtek a magasba. (HD minőségre klikkelj át gyorsan!)

Nem féltem. Nem visítottam. Integettem nekik, miközben csendben mosolyogva lógattam a lábam, és néztem, ahogy a lenyugvó nap aranyfénybe vonja a Port Olímpic épületeit. Meg az egész várost. Olyan érzés volt, mint lazán ücsörögni egy hintában, csak magasan. Úgy értem, kurva magasan. Alattam a végtelen tenger, előttem az egyik legszebb város, amit valaha láttam, fölöttem meg a kristálytiszta ég. Majdnem azt írtam, hogy a mennyország van ott, de nem – akkor a mennyország lejjebb volt. Ott, ahol én. Elsöprő, semmihez sem hasonlítható élmény. Landoláskor tényleg beleeresztettek a tengerbe, térdig. Miután kiszálltam a motorcsónakból, egyszerre kellett örömömben sírni meg vihogni.

„Én… ez… fú…” – közöltem Vével, és megmutattam neki a képet, amit a fotós rögtön az Instagramra tett. Szegény barátnőm sajnálta, hogy kimaradt belőle, de a tériszony jelentette belső korlát nem viccel. Aztán a lilába öltözött alkonyati horizontot magunk mögött hagyva elmentünk, hogy egyen egy fagyit. De kolbászos szendvics lett a vége. Én nem tudom, mit rendeltem, de finom volt, és bizonyára valami hal lehetett. Egyik kedvenc szokásom rábökni az étlap legtitokzatosabb fogására, hogy azt kérem.

Hétfőre a Tibidabo vidámparkot szemeltük ki, ami páratlan kilátással kecsegtetett. Busz, vonat, fogaskerekű – de a panoráma miatt megérte. Igen ám, de a hatalmas komplexumnak csak egy egészen pici része volt nyitva, mert a főszezont július elsejétől számítják arra. Sebaj, én kipróbáltam az óriáskereket meg egy cuccot, ami még a hegytetőn állva is felvisz pofátlanul magasra, Vé pedig egy szál magában beült egy kilencven centis gyerekeknek szánt körbeforgó alkalmatosságba. „Egy kicsit kínosan érzem magam” – szólt ki nekem, amikor a masina még zenélni is elkezdett alatta. Hétrét görnyedve úgy röhögtem, majd’ beszartam.

Aztán Vé rendelt egy menüt a vidámpark éttermében, hogy kolbászos szendviccsel csillapítsa az izgalmakat. „Hát nem itt fogok jóllakni” – huppant le mellém a hatcentis(!) átmérőjű szerzeményével, amiért bizony nem egy-két eurót fizetett. Visítva borultam az asztalra.

Késő délután visszamentünk a Catalunya térre (szép, szép, de az Espanya még szebb), s a Born negyedbe tévedve találtunk egy cuki éttermet, ahol hamisítatlan gazpachót meg Gaudí módra elkészített fogalmam sincs, milyen halat ettem. Megkóstoltuk a cavát, majd buszra pattantunk a diadalívhez. A tömegközeledés egyébként tiszta, légkondicionált és gyűjtőjeggyel BKV-árban van. Egyetlen hátránya, hogy a buszmegállók iszonyat kiszámíthatatlanul és hülyén vannak, például egyik irányban három is, míg szemben egy sem, de keresés közben vidáman elnézelődik az ember. „És a legtöbb helyen van wifi!” – tenné hozzá Vé.

Kedden, az utolsó egész napunkon Caldes d’Estrac felé indultunk. Egy órán át megy tengerparton a vonat, északra Barcelonától. Az ötlet ugyanonnan jött, mint Sitges, csak csendes tengerpartra kellett hozzá keresnem a neten. Első blikkre nem feltétlenül ésszerű elhúzni egy alig háromezres lakosságú településre, de finoman fogalmazok, ha azt mondom: úúúristen, nagyon megérte! Odafelé egy megállóval később, Arenys-ben sikerült leszállni, mert a járat váratlan módon lefaragott a menetidőből, ami hazánkban csak az olcsó és cinikus viccek kontextusában eshet meg. Ha már ott jártunk, megebédeltünk (nekem negyedkilós hússzeletből készült házi hamburger, Vének pedig… öö, mindegy), aztán visszaszálltunk a Renfére, hogy néhány perccel később tátott szájjal meredjünk a megelevenedett műalkotásként elénk táruló, arany homokkal borított beach-re, amit alig egytucatnyi békés strandolóval osztottunk meg.

Én, aki korábban a nyugodtan üldögélés vagy fekvés gondolatától is rosszul voltam, lecsücsültem egy mohával fedett sziklára, belelógattam a vízbe a kezem meg a lábam, és a horizontot kémlelve engedtem, hogy megálljon az idő. Aztán odabattyogtam Véhez, leheveredtem a mellette lévő nyugágyra, s hagytam magamon eluralkodni az érzést, hogy most éppen nem vár rám semmilyen sürgős feladat, nem rohanok sehova. Régebben nagyon féltem ettől, hogy vajon mi történik, ha nem táblázom be magamat minden szarral. Most már tudom, hogy csoda.

Közben megvitattuk az élet nagy dolgait – mint az egy hét alatt egyébként végig –, este pedig a városka egyetlen éttermében megint rendeltem valami ismeretlent: malagai módra elkészített tintahalat ettem. Az állomásra menet bőszen lengettem az egyeurós katalán zászlómat, amiben rögtön megláttam a szobadísz-faktort, és arra gondoltam, hogy én ebbe az egész életbe – úgy, ahogy van – szerelmes vagyok. (Vé útközben megdicsérte egy úriember angol kiejtését, aki mosolyogva válaszolta, hogy angol. Ennyit a maximalizmusról.)

Szerdán, mielőtt a reptérre indultunk, meg akartuk nézni a Picasso-múzeumot. Nem sikerült, mert elfogyott az idő, és baromi messze volt. De helyette még egyszer szemügyre vettük a pálmafás sétányt, meg vettünk kolbászt szuvenír gyanánt egy szupermarketben, ami legalább annyira jó. Emiatt fél kilóval sikerült is meghaladni a húszas súlylimitet, ám a Ryanair pultnál elnézően bólintottak, amikor a mérlegre pislogva közöltem, hogy chorizo. Meg kagyló. Meg mandulás csoki. Meg kapribogyó. Aztán a vámmentes boltban még hozzám vágtak egy csodás parfümöt hihetetlen áron búcsúzóul.

Az utolsó meglepetés azonban még hátravolt. A felszállás mindig gyönyörű, de ilyen látványra azért nem számítottam. Így hát ebben az álomnyaralásos élménybeszámolóban most egy kép lesz a „végszó”, mert ez még koszos ablaküveg mögül is észbontó:

barcelona-repulo


További utazós posztok itt!


Még több cikk:

8 Comments

  1. Eddig az írásaidért bírtalak, de rögtön a nyitóképet elnézve rájöttem hogy más okom is van rá, hogy finoman fogalmazzak ;) Sőt rögtön kettő is :):):)

    Kedvelés

  2. gyönyörű, meglepetéssel teli, kedvenc városom :) egyszer én is szeretném kipróbálni a parasailing-et, tuti lekaparhatatlan vigyor lenne rajtam pár napig utána :D

    Kedvelés

  3. Mindig is szerettem az utazós élménybeszámolókat és ezt valahogy különösen jó volt olvasni. Tetszik, amikor valaki nem csak szárazon eldarálja, hogy hol mit látott, hanem hozzáfűzi a személyes megéléseit is.
    A gótikus negyedben készült fotók pedig nagyon profik. Jól áll a kék ruha. :)

    Kedvelés

    1. köszi :D néha eszembe jut, hogy talán történelmi tényekkel kellene szolgálnom a helyi nevezetességekkel kapcsolatban, de hát nem vagyok én wikipédia, meg anélkül is elég hosszú poszt jön ki belőlem, na.

      jaaj, thx! olyan vicces, hogy vesz az ember egy ruhát, és nem sejti előre, milyen mesés sorsa is lehet az adott darabnak :) (mellesleg életem első maxiruhája. vagyis a felnőttlétemé, mert ovis koromban mintha lett volna.)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s