Húszkilós pakkot emeltem-vonszoltam le a vonatról, végig a megállóhely lépcsősorain, keresztül a fél fővároson. Földig érő ruhában, szemerkélő esőben, a lehető legsimább arccal. Egyetlenegy ember segített – pont olyan, akitől nem vártam. A többinek üzenem: nem attól férfi a férfi, hogy farka van.

Sosem voltam az a segítségkérős fajta. Óvodásként megszoktam, hogy a szülői házból kilépve egyedül maradok a megoldásra váró feladataimmal. Nem haragudtam ezért senkire, így találtam természetesnek.

A kortárs csoportos szocializációm korántsem zajlott zökkenőmentesen, mert alig értettük egymást a többiekkel. Ezért fordulhatott elő, hogy még egy labdát sem kunyeráltam soha kölcsön, sőt babaruhákat sem cserélgettem, mert a csajok a menyasszony Barbie-ért voltak oda, nekem pedig holdkirálynős és pink bőrcuccba csomagolt kellett.

... metál!

… metál!

Húsz is elmúltam már, mire hozzám hasonló „csodabogarak” csöppentek az életembe, de még mindig egyértelmű maradt számomra, hogy szívességet kizárólag végszükség esetén kérek. Ám amióta nyitottabb lettem, egyre nagyobb örömmel tudom fogadni, ha valaki önzetlenül felajánl valamit nekem. És én is szívesen vagyok néha önzetlen.

Rejlik abban valami csoda, amikor az egyik ember szívből, „csak úgy” segít a másiknak, mert látja, hogy megkönnyítheti a felebarátja életét – még ha csupán néhány másodpercre is. Akkor pedig egyenesen magától értetődik, ha ezt szellemi vagy fizikai adottságainál fogva nyilvánvalóan megteheti… Számomra legalábbis.

Azoknak a hímneműeknek nem értetődött magától a dolog, akik méla arccal, esetleg szörnyülködve nézték, ahogy a sáros kerekű monstrummal araszolok a lépcsőn. Nem a súly volt a fő gond, jöttem én már haza összesen negyvenvalahány kilóval is Svédországból. Hanem a bőrönd borzasztó fogása – pontosabban foghatatlansága, de már elfogadtam, hogy a tökéletes belső kialakításnak ez az ára.

Nem szenvedtem vele sokáig, nem kínlódtam látványosan. Csak belül tűntek óráknak a másodpercek, mert megdöbbentett, hogy hiába bámulnak sokan, meg sem kérdezi senki, segíthet-e. Néhányan még elém is álltak, így a pluszban élvezett hétkilós hátizsákom társaságában szlalomoznom kellett.

A lépcsőkön leérve megláttam, hogy éppen jön a busz, a taxira meg ugye várni kellett volna, szóval előbbi mellett döntöttem. Na, ott nemhogy nem segítettek, még be is szóltak, hogy hova ne álljak a bőröndömmel. Az ilyesmire szerencsére egy szemöldökfelvonással tudok úgy felelni, hogy szavakra már semmi szükség nincsen.

Átszállás, korántsem akadálymentes járatok – de akkor már tökmindegy volt. Erős vagyok, elbírom. Közben irtózatosan szégyelltem magam a naivitásomért: amiért hittem benne, hogy a száznál is több, nálam erősebb jelenlévő közül valaki felajánlja, hogy a legnagyobb kihívást jelentő pontokon segít felemelni vagy leszedni.

Egy időre megint a többiek világán kívül rekedt kisgyermek bőrébe bújtam, aki csak saját magára hagyatkozhat, ha el akarja érni a felső polcra pakolt építőkockákat.

Ismerős szerep; még mindig megtalálom benne a szépséget, ami nem más, mint a sikerélmény ígérete.

„Elbírtam én már ennél cifrább dolgokat is” – gondoltam a kis cinikus félmosolyommal, a helyzettel teljes mértékben megbékélve. Jógagyakorlatnak fogtam fel a cipekedést; belülről figyeltem, hol és hogyan húzódnak össze az izmaim. Aztán jött az az egy ember, aki kérdés nélkül elvette tőlem a bőröndöt, hogy néhány méteren át húzza, vonszolja és emelje. Én meg egy helyben megállva csodálkoztam rá, majd hosszú ruhámat páratlan nőiességgel felcsippentve, az előzményektől kiábrándultan felröhögtem: „nem igaz, hogy cipeled a cuccomat, bazmeg!

Mert ez egy ilyen világ, ahol a nő strapabíró bicepsz nélkül akár meg is dögölhet. Bajnak éppen nem baj, csak a végén nehogy muszáj legyen újragondolni, melyik is a gyengébb nem…


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: