A vizsgaidőszaknak vége. Szám szerint a tizenötödiknek. Úgy, hogy mostanáig nem csúsztam egyetlen félévet sem. A hallgatólagos társadalmi közmegegyezés alapján már egyértelműen a mazochista és a perverz kategória baljós metszetébe tartozom ezzel. Valami mégis kíméletlenül hajt előre.

Én nem szeretek tanulni, ezt már az elején szögezzük le. Sosem ücsörögtem fél napokat meg éjszakákat a jegyzeteim fölött, hogy bármit is kínkeservesen verjek bele a fejembe. Még akkor sem, amikor szétfeszített a teljesítménykényszer. Most meg aztán pláne.

Velem együtt a tudományterület is változott, amit éppen kóstolgatok – de a tudásvágy állandó. Azt az érzést keresem, amiikor egy információmorzsa hallatán aha-élménnyé áll össze kép, és a hatalmas felismerés hevében újabb kérdések merülnek fel bennem.

Kinek a horror, kinek a...

Kinek a horror, kinek a…

Néha megtalálom, máskor nem. Amikor megtalálom, hirtelenjében mesés áldásnak tűnik a lifelong learning iránti rajongásom. Ha viszont nem épp nem találom, akkor szörnyű átok. Odasurran a kisördög a vállamra: mi a lófaszt keresek egy újabb iskolában ahelyett, hogy melóznék, jógáznék, világmegváltó beszélgetéseket folytatnék, vagy tudja a fene?

Miért hagyom, hogy néha úgy beszéljenek velem, mint egy utolsó taknyossal, aki most lát először belülről egyetemet? Miért szelem át tölteléktantárgyas vizsgák kedvéért a fél országot – időt, energiát és pénzt nem sajnálva a projektre? Fogalmam sincsen. Csak érzem, hogy ez kell nekem.

A mások előtt való bizonyítás vágya alól feloldozást kaptam a második diplomaosztón. Mesterképzés, az már hangzik valahogy, helló. A harmadikra farmerruhát húztam, mert tapasztalt talározóként úgyis tudtam: a fekete lebernyeg alatt akár mesefigurás hálóing is lehetne.

Mindegyiken tisztában voltam vele, hogy nem az az utolsó. Hogy hiába emleget naaagy-nagy mérföldkövet a pódiumon álló csávó, nekem csak egy ceremónia a sok közül, amire csupán azért megyek el, mert nem akarom sunyiban, a tanulmányi osztályon átvenni az oklevelet egy „nesze, bazmeg” kíséretében.

A papír nekem amúgy nem sokat jelent. Nem tartom őket bekeretezve az ágyam fölött. Még csak nézegetni sem szoktam egyiket sem. És ha a mostani szakommal kapcsolatban megkérdezi valaki, hogy ugyan hanyadik, általában annyit kap válaszként: hát már nem az első. Mert valahogy soknak tűnik a negyedik. Alkalomadtán kedvem szottyan belőle letagadni. De aztán eszembe jut, mennyi minden érdekel még!

Zseniális volt egyébként ez a tizenötödik félév.

Okosabb szerintem nem sokkal lettem, viszont megtanultam kihasználni a rövidtávú memóriám Nyíregyháza és Budapest között kínálkozó lehetőségeit, taroltam tanulás nélkül szóbelin, és tárgyújrafelvételig buktam olyanból, amiből lényegében követelmény sem volt. Meg olyanból is, ami vérkomoly, és épül rá egy csomó minden, úgyhogy kapásból négy évre fog nyúlni az a három.

Inkább nevetek, mert sírni tuti nem fogok. Bár pont nemrég voltam a határán egy különösen elvont tárgy kapcsán: egykori bölcsész kis lelkemnek olykor még kommersz a természet- és egészségtudomány. Meg az is, hogy ha anatómia vagy biokémia vizsgát említek a népnek, akkor mindenki elismerően bólint a hallatán, a szociálpszichológiánál meg szinte tapintható volt a visszafojtott „cöcöcö, hát-hát”.

Jutott nekem egyébként egy félév pihenő a kettes és a hármas számú képzés között. Két dologra jöttem rá akkor. Az egyik, hogy hiányérzetem támad fejtágítás nélkül. A másik pedig, hogy semmi mással nem lehet pótolni ezt az űrt. Egyszer talán majd bevonulok emiatt valami rehabra, ahol jelentkezési időszakban napi két-három lónyugtatót szúrnak a faromba. De előtte még végigülök egy pár diplomaosztót, hogy ne utána sajogjon annyira.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: