Magyar vasfüggöny mindig is volt, és a fejekben honol

Ironikus, hogy az a nemzet akar vasfüggönyt emelni a többi ellen, amelyiknek a tagjai elképesztő korlátokkal élnek a fejükben. Olyanokkal, amik a világ végére is elkísérik őket, hogy aztán ott lehessen okot találni az elégedetlenkedésre.

Országhatárhoz viszonyulni sokféleképpen lehet. Megmondom őszintén, nekem például a földrajzi hely nem sokat jelent. Imádok új tájakat felfedezni, igen. De életvitelszerű elvágyódás sohasem munkált bennem, és a néhány külföldön töltött nap után érzett honvágy is csupán a lakcímemmel fémjelzett otthonomnak szól, nem pedig valamiféle nagyobb tájegységnek.

Szép kilátások? | Fotó: flashofeternity.eu
Szép kilátások? | Fotó: flashofeternity.eu

A magyar-szerb határra tervezett vasfüggöny ötlete tehát nem politikailag vagy érzelmileg érdekes a számomra, hanem pusztán azért, mert az emberekben lakozó korlátok kézzelfogható megvalósulásának látom.

Ja, ezzel most általánosítok. Nem szép dolog. Csak hát tipikus magyar mentalitás tényleg létezik, amit a reptereken messziről hallható bazmegeléssel lehet a leginkább fémjelezni. Én nem szégyellem, hogy ez így működik.

Ha esetleg megépül a vasfüggöny, azt se fogom szégyellni. A jogot viszont fenntartom, hogy halkan megjegyezzem: amióta az eszemet tudom, ilyen kerítés mindig is létezett. A fejekben. Az én generációm fejében, az idősebbekében, sőt a fiatalabbakéban is – mert nem kor függvénye.

Most biztos csodálkozol, hogy mi a fenéről hadoválok, amikor tombol a szabadság: egy szál személyivel két vállra fektetheted fél Európát. Amit viszont sokan képtelenek két vállra fektetni, az a saját kishitűség és a pesszimista hozzáállás. Én látok egy vasfüggönyt, aminek az egyik oldalán azok állnak, akik külföldön végeznek – hadd mondjam ki: – csicskamunkát.

Ők elvileg „sokat keresnek”, így itthon büszkék is rájuk, mert forintban baromi jól hangzik az összeg. Aminek a nagy része elmegy a nem biztos, hogy kiváló körülmények közötti lakhatásra, kajára, rezsire. Közben telnek az évek, releváns szakmai tapasztalat egy szál se, karrier helyett viszont ott a jó kis diákmunka kaliberű mókuskerék a hazai haverok társaságában, és így még az idegen nyelv sem ragad meg rendesen.

A vasfüggönyön másik oldalán viszont olyanok vannak, akik bárhol boldogok tudnak lenni.

Akár itt is. Ha pedig külföldre mennek, a szellemi és anyagi gyarapodás érdekében teszik. A saját szerencséjük kovácsai. Nem bevándorlók, nem veszik el senkitől a melót. Szívesen látják őket, mert hozzátesznek valamit a célhely társadalmához. Ehhez nem feltétlenül muszáj klasszikus értelemben vett értelmiségi foglalkozás. Elég a szemlélet is hozzá.

Nem mondom, hogy mindenkinek a túlsó – vagy nekem talán éppen innenső – oldalra kell születni. Nem kell mindenkinek ezt a fajta szabadságot megélni. Az életutak eltérnek, és a belső korlátok biztosítják, hogy az ember mindig a helyén legyen. A fizikai kerítésnek éppen ezért nincs sok értelme. Elválaszt, elhatárol, elszigetel. Eleve a félelem kelti életre.

Márpedig csoda, hogy az itt lakozó félelem-mennyiség dacára csupán az egyik határszakasznál merült fel eddig a szilárd vasfüggöny ötlete…


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s