Az egész világot megrázta, hogy az amerikai színesbőrűek legnagyobb jogvédő szervezetének valójában szőke és tejfehér az elnökasszonya. A frissen lemondott Rachel Dolezal történetének olvasásakor én csak vállat vontam, hiszen egy csomó emberről tudok, aki legalább ekkorát kamuzik saját magáról a világnak.

Az énkép és az önreprezentáció két különböző, de mégis szorosan összefüggő fogalom. Egyelőre nem tudni, hogy a hírhedtté vált hölgyemény identitászavarban küzd-e, vagy egyszerűen csak ennyire szimpatizál a feketékkel.

Egy életen át játszotta volna?

Egy életen át játszotta volna?

A lényeg, hogy alapvetően másmilyennek akart látszani, s tudatos lépések sorozatát tette meg ennek a kivitelezéséért. Nőként nyilván az jutott először eszembe, hogy úristen, mennyit kellett vajon ezért az eredményért daueroltatni és szolizni, a külsőségeket most viszont hagyjuk is, mert a belsőségekről akarok elmélkedni.

Ismerek olyat, aki rendszeresen Photoshoppal varázsol le magáról tíz kilókat. Így tetszik neki a saját képmása, csak aztán kénytelen lerázni a kommentben bókolókat. Ismerek olyat, aki vakolatszerű sminkben parádézik kora reggeltől késő estig, a kettő között pedig imádkozik, hogy ne lássa meg senki. Így szeret tükörbe nézni, csak aztán az arclemosás mindig egyfajta gyászélmény.

Ismerek olyat, aki elhiteti magával, hogy egy hasraütésszerűen kitalált területen fantasztikus tehetsége van. Így akar sikeres lenni, csak aztán előbb-utóbb a háta mögül kiszűrődő kacarászást is kénytelen lesz meghallani. Ismerek olyat, akinek rég szobatársi viszonnyá hidegült a párkapcsolata, mégis befekszik a másik mellé a közös ágyba – persze, háttal. Így akar menekülni a magánytól, csak aztán rájön, hogy a boldogság elől is ugyanígy tud.

A hasonló sorstragédiák önjelölt áldozatai itt járnak közöttünk a hétköznapokban. Vagy talán nem is tragédia ez náluk, csupán egy megoldásra váró feladat. Mert eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni az igazsággal. Amikor nincs két egérmozdulatos fogyókúra, nincs újrarajzolt arc, nincs szánakozó udvariasságból elkövetett taps, vagy éppen lecsap a felismerés, hogy már háttal sem könnyű elviselni a másikat. Saját magadat sem az, amiért mindezt hagytad.

Én azt mondom, mindenki nyugodtan látsszon annak, akinek akar. De a testi-lelki-szellemi harmóniához elengedhetetlen ennek a látszatnak az igazisága.

Ha Rachel Dolezal történetesen fehérnek született, ám fekete akar lenni, éljen az álmai szerint – biztosan nem fogom elkobozni a hajcsavaróját meg a szolibérletét. Persze, őszinte kíváncsiságból azért leülnék vele egy interjúra, hogy ezt most így miért. Talán tök sokan vannak ezzel így, hogy szívesen élnének egy másik etnikum tagjaként. Mondhatnánk rájuk: transzraciálisok.

Mert ha lehetsz férfiból nő, akkor fehérből fekete miért ne? Fordítva is próbálkoztak már hasonlóval, Michael Jackson például mindkettővel egyszerre. Csupán érezni kell, hol húzódik az önmeghazudtolás határa, különben nem lesz happy end. Rachel Dolezal szénája sem áll valami jól éppen, hiszen nem tud azonosulni a saját fehérségével, de a feketék meg vele nem tudnak, így két identitás között megrekedve lesz kénytelen kivárni, hogyan ítélnek felőle.

Kegyetlen bírákat kapott – olyanokat, akik ugyanabban a cipőben járnak, csak éppen nem fekete-fehérben.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: