A felszabadulás eufóriája

Úgy érezhette magát Micimackó, amikor egy csokor héliumos lufit szorongatott, mint én most. Fülig érő száj, majdnem örömkönnyes vigyorgás, könnyed mozdulatok. Szép lassan a helyükre kerülnek a dolgok – ám ehhez fel kellett ismernem, mennyire nem voltak ott.

Idén tavasszal több mérföldkövet is elhagytam. Nagyokat, hatalmasakat, eget-földet rengetőeket. Persze, a saját mérföldkövei mindenkinek olyanok, de az enyéim most valahogy összesűrűsödtek. Gondolatok, érzések és felismerések hada ömlött rám – a bizonyossággal együtt, hogy ez most így van rendben.

Egyszerre kellett megadnom magam és küzdenem, hallgatnom és beszélnem. Meglepően könnyű volt, legalábbis magától értetődő, ezért nem féltem egy percig sem. A kétségek azért torkon ragadtak olykor, de hát kit nem?

No words. | Fotó: clubtacones.cl
No words. | Fotó: clubtacones.cl

A felszabadulás eufóriájában a legcsodálatosabb, hogy hívatlanul – sőt, néha a helyzethez méltatlan pofátlansággal – bevackolja magát a lelkembe, megédesítvén a leghétköznapibb pillanatokat. A legégetőbb ellentmondása pedig, hogy mégsem illik beszélni róla.

Keseregni, panaszkodni, szidalmazni bármikor lehet bárkit… Na, de felszabadulást hirdetni? Azt nem, mert olyan, mintha saját magamat egy füst alatt minősíteném a lezárt helyzettel vagy életszakasszal. Pedig ez a felhőtlen öröm nem annak szól, hogy eddig szar volt, most meg végre jó.

Nálam például semmi sem volt szar. Mint ahogy a rózsaszín pótkerekes gyermekbiciklim sem volt az, a maga kis pillangós kosárkájával. De egyszer csak eljött a nap, amikor hirtelenjében már jó sem volt, mert lelógott az ülésről a valagam minduntalan bevertem a térdem a kormányba. És akkor a homlokomra kellett csapnom, hogy hé: ez marhára nem hirtelen történt! Hanem egy folyamat része volt, elvégre sejtről sejtre növekedtem, nem pedig egyetlen éjszaka alatt nyúltam fél métert.

Meg kellett bocsátanom magamnak, amiért egy kis ideig még így is próbáltam hajtani azt a bizonyos biciklit.

A pótkerekek rég lekerültek, elhitettem hát magammal, hogy az összhatás ettől sokkal érettebb lett. Még egy picit, még egy fél utcányit, mert a következő kerékpár biztos olyan nagy lesz, hogy alig bírok rá felszállni…

Ez az esztendő pont abban a fél utcában virradt rám. Éreztem, hogy valami készül, hogy a sebtében pótkeréktelenített járművel már egyik életterületen sem haladhatok tovább. „De mi van, ha eldobod a francba, aztán jól itt rekedsz? Vagy űrhajót kapsz helyette, és csak bambán nézel majd a villogó vezérlőkre?” – kérdezte bennem a nagy kételkedő, aki szerencsére egyre kisebb.

Megmondtam neki, hogy jármű híján sem ragadhatok ott sehol, mert sétálni meg futni amúgy is imádok. Az űrhajónál pedig maradna az autodidakta módszer, mint oly sok mindenben, vagy rácsörögnék valami nagyfejű, zöld delikvensre, hogy légyszi’ segítsen.

A rózsaszín pótkerekes, pillangós kosaras gyermekbicikli tehát egyáltalán nem volt szar. Sőt: imádtam! Fémjelzett egy életszakaszt, aminek a lezárultával immáron jobb helye van a garázsban. (Vagy valaki más alatt. Érdekes, de már nem emlékszem, mi lett a sorsa.)

Most leraktam egy-egy ilyen biciklit a magánéletben, a munkában és a mindenséghez való hozzáállásban. Bár mintha összesen csak az utóbbit raktam volna le, s a kézzel fogható következmények mindegyike annak a folyománya.

Héliumos lufikat kaptam helyette, méghozzá azonnal. Nem kell hajtani, nem kell rajta agyalni, csak szállni, és örülni, hogy így van.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s