„Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont rám meredtek, mint valami eltévedt E. T.-re.

Tényleg eltévedtem egyébként, mert klasszikus állásinterjúszerűségbe keveredtem, holott az én profilomban kizárólag a kötetlen beszélgetésnek van értelme. Mutatok referenciát, válaszolgatok és kérdezgetek, de nekem senki ne jöjjön már ilyen személyiségbelövős maszlaggal, mert félperces guglizás után úgyis könyékig turkálhat az attitűdömben.

Egy megbízás adása és elvállalása kölcsönös előnyökön alapuló megegyezés szerint történik – nem holmi szívesség, amit futószalagon érkező kérdésekre adott álfrappáns válaszokkal kell kiérdemelni.

„Come on, dream on!” | brainpickings.org

„Come on, dream on!” | brainpickings.org

Én nem restellek munkára jelentkezni, ha úgy adódik. Mégis mintha mindig az engem megkeresők hoznák a legnagyobb előrelépést. Ha hinnék a véletlenekben, talán ráfognám, hogy azok miatt alakult így. Mindenesetre most nézelődés van nálam, mert a két láb, amin állok, nem elég.

Persze, ehhez végig kellett gondolnom, hogy egyáltalán mit szeretnék csinálni. Egy váltás általában mindig az ellenpólusra világít: a „mit nem”-re, ami viszont a célok eléréséhez édeskevés. Mielőtt azonban elmélyedtem volna a dologban, hogy szívem szerint a napom hány százalékára legyen mostantól írás, fordítás és szerkesztés, a homlokomra csaptam: nem is a mi, hanem a hogyan számít!

Hát nem tökmindegy, mivel foglalkozom, ha szeretem, és jól keresek vele? Miért kellene ragaszkodnom az eddigi keretekhez vagy az ismert tevékenységekhez?

Mi van, ha kétségbeesetten dobálom a húszasokat valami lakótelepi bevásárlóközpont neonfényű termének nyerőgépébe, miközben Las Vegas-ban jackpot várna rám, csak nem veszem észre az akciós repjegyről szóló reklámlevelet? A válaszok legalább annyira maguktól értetődnek, mint az „ötéves terv”.

Ez a gyakorlatban viccesen hangzik, mert ha sajnálkozva megkérdezik tőlem, mit fogok művelni a felszabadult időmben, nagy vigyorogva válaszolom, hogy még nem tudom, viszont kurva jó lesz.

Ráadásul rákapcsoltam a műfordításra, ami ugye nagy szerelem. Olyannyira, hogy júniusban tíz nap alatt fogom megcsinálni a tizediket. (Nyugi, nem csapom össze, rövidebb.)

Azt is megkérdezték tőlem egyébként, hogy én most akkor bármit el fogok-e vállalni, illetve tucatjával küldözgetem-e a szét a CV-m. Igen, voltam már abban a bizonyos bármit-helyzetben, méghozzá évekig, köszöntem szépen.

Hálás voltam a lehetőségekért, tanulságosnak éreztem őket, és annak az időszaknak egyetlen pillanatát sem szégyellem. De most nem is úgy fogalmaznék, hogy munkát keresek. Hanem az érzést, hogy csinálok valamit, és legszívesebben átölelném a világot közben – amikor pedig megérkezik érte a honorárium, akkor pláne.

Tisztában vagyok vele, hogy a kor szelleme cinikus vigyor kíséretében akar lerángatni oda, ahol sokan már nem is hisznek ebben. Én viszont így sem félek, mert nem álomképről, hanem napi szinten megélt tapasztalatról beszélek. A szenvedélyes lelkesedéssel végzett munkáról, aminek megvannak a maga hőfokához méltó küzdelmei… viszont azzal is előrejutok, hogy megvívom őket.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: