Néhány napja valaki visszaélt a hatalmával – ellenem. Hosszas bosszankodás helyett inkább rámosolyogtam, aztán jól eltöprengtem rajta: én vajon hogyan viselkedtem volna, ha a farok másik oldalán parádézhatok ugyanabban a helyzetben? És milyen vagyok úgy egyáltalán, amikor hatalom kerül a kezembe?

Vannak, akik váltig állítják, hogy a hatalom csak bizonyos személyiségvonásokkal megáldott embereknek való. Én viszont azt mondom: mindenkinek hasznos. Mert előhoz valamit, amit semmi más nem tud. Egyébként mindenkinek van hatalma valaki felett, csak sokan pont másik területen vágynak rá, mint ahol megadta nekik az élet.

A szülői lét például rögtön kőkemény hatalmi helyzet, ahol a vezetési stílusoknak megfelelően lehetsz könyörtelen diktátor, indoklásba nem bocsátkozó autoriter, vagy akár okosan engedő laissez-fair. De ugyanígy elárul rólad mindent, hogyan viselkedsz egy étteremben a pincérrel.

„Nem akarok gorombának tűnni, de ki a rosseb maga?”

„Nem akarok gorombának tűnni, de ki a rosseb maga?”

A szituáció, ami elgondolkodtatott, tanár-diák kontextusban zajlott. Nagyjából úgy, hogy egy szellemi kvalitást nem igénylő – szóval picsa, de hadd fogalmazzak már elegánsabban –tantárgy kedvéért hiába áldoztam fel egy egész napot meg néhány ezrest, cserébe csak egy gúnyos arccal közölt „akkor majd jövőre” ítéletet zsebelhettem be.

Fogalmam sincs, miért akar megint találkozni velem valaki, aki ennyire nem bírja a fejemet, de ha neki öröm, hát legyen. Már csak azért is, mert balhézni semmi kedvem nincsen. Nem ez az első iskolám, ennyi idő alatt belefér egy ilyen eset.

Még jó is, hogy ott történt, mert hasonló légkörű munkahelyi szituációban még a szamárlétra legalján is hangosan felröhögtem, egyenesen a delikvens képébe. Nem azért, mert menőnek képzeltem magamat – hanem azért, mert az volt a zsigeri reakcióm, hogy ez csakis valamiféle vicc lehet. Aztán feljebb kerülve megtudtam: véresen komoly, hogy a hétköznapi fölérendelő szerepekben kőkemény elfojtások kirohanásszerű következményei jelennek meg.

A tinédzserek úgy fogalmazzák meg a jelenséget, hogy baszatlan a tanár néni, azért ad egyest.

Hiába csúnyán általánosító, s a végletekig redukcionista kijelentés ez, sajnos lehet alapja, hiszen az előzményében nagy valószínűséggel más területről származó frusztráció ölt testet.

És én mit kezdjek valakivel, aki azért követ el égbekiáltó igazságtalanságot ellenem, mert felidegesítette az anyósa, a pénztáros vagy a nagybetűs élet? Szerencsére ritka eset, ám amikor megtörténik, mindig próbálom az illető helyébe képzelni magamat, és annak megfelelően kommunikálni vele.

Néha nem sikerül – mint például az említett vizsgánál sem. Nekem ugyanis eszembe nem jutott volna a buk(tat)ás. Pláne akkor nem, ha huszonéves fejjel rám bíznak százvalahány diákot meg egy töltelék tantárgyat, aminél a legegyszerűbb lenne mindenkit átengedni valami félhivatalos bohóckodás után.

Nekem benne van a véremben, hogy úgy bánok másokkal, ahogy szeretném, hogy ők bánjanak velem. Óriási szabadságot hagyok és igényelek. Ezzel saját magamnak jó feljebbvalója vagyok, ám aki iránymutatást és részletekre kiterjedő vezetgetést igényel, bizonyára máshogy vélekedne.

És máshogy vélekedik az is, akinek a tekintélyelvű játékába nem megyek bele. Tudom, hogy rám van írva a békésen felvállalt öntörvényűségem. Éppen ezért sikerélményt nyújthat pillanatnyilag rám erőszakolni egy másfajta szabályrendszert – főleg „mert csak” jelleggel.

Főleg, miután bizonyos hatalmi helyzetekben csak a tükör szab gátat a cselekedeteknek. Én nyugodt szívvel nézek bele, az a lényeg.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: