Bruce Jenner nőként folytatja. Nincs könnyű dolga. Olyan korban vállalta ezt a feladatot, amikor Botticelli Vénuszát tízből kilencen elküldenék mellnagyobbításra és zsírleszívásra, de még úgy is szétretusálnák, mielőtt rátennék valami színes-szagos magazin címlapjára.

Én örülök az újdonsült Caitlyn döntésének. Annak is, hogy fel merte vállalni a történetét, rengeteg sorstársát támogatva ezzel. Annak meg aztán pláne örülök, hogy olyan világban élek, ahol az önmegvalósítás ilyen foka a szövetek szintjén lehetséges.

Ám sokkal kevésbé nyűgöz le, hogy emberünk a jelen nőiségének egyik legnagyobb ellentmondásával debütált friss szerepében a nyilvánosság előtt: úgy igyekszik önmaga lenni, hogy hatvanöt esztendősen alig harmincra polírozva pózol, mert hát az ideál megköveteli.

caitlyn-jenner-bruce-jenner

Megrendített az egyik első hozzászólás, amit a Vanity Fair-es címlapfotó alatt láttam. „Bassza meg, ez a férfi jobb nő lett nálam!” – írta egy huszonéves, babaarcú amerikai csaj. Ő nyilván azt nézte, hogy Caitlyn Jenner teste hol feszesebb, szőrtelenebb vagy arányosabb, mint az övé.

Látszólag mindenhol, hiszen vezető sajtótermékről van szó, a képek pedig a zseniális Annie Leibovitz keze munkáját dicsérik. Ehhez jön még a fodrász, a sminkes, a stylist… De hát kortárs művészetről beszélünk, ahol a modell csupán kifejezőeszköz! Baj lehet belőle, ha nem a helyén kezeljük.

A legszomorúbb az egészben, hogy Caitlyn Jenner nem is állhatott ki a reflektorfénybe a maga hús-vér valójában. A közönség mindenkinek csak a felturbózott változatára kíváncsi hivatalosan – hogy aztán a lesifotósok zsákmányának kárörvendjen fű alatt. Mert Caitlyn Jennerről is hamarosan kiderül majd: nem szoborszerű, nem makulátlan. És akkor csak a felvállalása iránti tisztelet védheti meg attól, hogy egy hétköznapi képpel valamelyik bulvárlap „fú, de ciki!” összeállításában landoljon.

Hiába szidja a nép az elérhetetlen etalont, mint a bokrot, ha a mérce alattiaknak csúfos ítélet jut.

Mindenkinek alapvető joga lenne jól érezni magát a bőrében – s ezért ha kell, külső segítséget is igénybe vegyen –, csak sajnos odáig fajultunk a becsmérléssel, hogy akiben van egy fikarcnyi igaziság, az vagy a „merész” kategóriába tartozik, vagy egyáltalán nem is kell.

Talán már az igaziságot magát is magyaráznom kell, mert szerintem baromira nem feltétlenül egyenlő a burjánzó fanszőrrel vagy a sminkmentességgel. Nálam azt az állapotot jelenti, amikor egy ember boldogan, „igen, ez vagyok én!” felkiáltással tud a tükörbe nézni.

Valakinek csupán egy hanyag hajba túrás szükséges hozzá, valakinek szépségápolási csapat, valakinek meg sebészkés. A cél a lényeg, aminek az eléréséért nem szégyen a rendelkezésre álló eszközöket felhasználni. Az életút néha ellentmondást nem tűrően követeli ezeknek az igénybevételét – mint ex-Bruce Jenneré is.

De van, amikor nagy levegőt kell venni, s kijelenteni, hogy a kézzelfogható valóság formálása nem elég. Hogy még annak a képmását is orrba-szájba kell módosítgatni utólag, a feddhetetlenül tökéletes végeredményért. Különben nem lesz elég jó. Nem lesz elég szép.

Érthető, hogy Caitlyn Jenner csak így mutatkozhatott be egy olyan korszakban, amikor még a puncival születettek is úgy érzik: küzdeni kell a nőiességükért. Remélem, mindannyian elhiszik, hogy retus nélkül is sikerülhet nekik.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: