Én és a megélhetés: akkor már beszélek a pénzről is

A felmondásos bejegyzés után adott a kérdés, hogy mostantól miből fogok élni. Nekem is ez visszhangzott a fejemben, amikor a nagy döntést követően kimentem a szakadó esőbe – futni. Nem valami elől, hanem valami felé.

Igen, onnan volt a havi fix. Másik két megbízásom – a műfordítás és az orvosi hírügynökség – periodikus kifizetéssel működik. Ezzel nem azt akarom mondani virágnyelven, hogy össze-vissza érkeznek az összegek, hiszen betartják a szerződésben foglaltakat szépen.

A vállalkozói létnek egyébként valahol ez lenne a lényege: lemondani róla, hogy minden hónap ikszedik napján „jön a fizu”, a szabadságért cserébe. Csak hát nem olyan egyszerű a lemondás, ha az ember anyagias lélekként valahol mélyen egyenlővé teszi magát az általa megkeresett pénzzel.

Több felől többféle.
Több felől többféle.

Három és fél éve vállalkozom, ez idő jelentős részében szűk keretek között mozgó havi fixem (is) volt. A néhány köztes hónapban pedig zsigeri rettegéssel töltött el, hogy most mi lesz.

Mert alkalmazottként megcsapott a szaga annak, hogy milyen havi nyolcvanezerért eladni az életet. Többet, jobbat és nekem valót akartam, amit sohasem szégyelltem. Még akkor sem, amikor a pofámba röhögtek, hogy ilyen nincsen, és előbb fogok a Marson dolgozni, minthogy valaki távmunkával bízzon meg a mai magyar munkaerőpiaci helyzetben. Hát büszkén jelentem, hogy már nem félek.

Mitől is kellene félnem, de tényleg? Tudom: ugyanattól, amitől mindenki más is fél, aki benne reked egy jövedelemszerzési – vagy másmilyen – lehetőségben, pedig minden porcikájában elvágyódik belőle. Ugyanattól, amitől én magam is féltem… nem is olyan régen.

Mostanra viszont felcseperedett a lelkemben egyfajta bizonyosság, egy megtartottság-érzet. Tudom, hogy jó úton járok, és jól döntöttem.

Vagy ha elfogadjuk a nézetet, miszerint se jó, se rossz nincsen, akkor inkább ott tartok, ahol tartanom kell.

Ez nem fatalizmus, legalábbis nem a „majd lesz valami”-féle. Nem bízom magam tehetetlen rongybabaként a sorsra, hogy csináljon velem, amit csak szeretne. Aktívan szemlélődöm, ésszel keresgélek, miközben igyekszem nyitott maradni a lehetőségekre.

Azt hiszem, ez az a pont, amikor nyugodtan megoszthatom: én most nem munkát váltottam, nem egyik buszról pattantam át a másikra. Egyszerűen kiléptem, leszálltam. Fogalmam sincs, mikor jön a következő, ami a kiesést pótolja, de jönni fog majd.

Hátha nem is busz lesz, hanem egy menő járgány slusszkulccsal, esetleg repülőgép ajándék pilótatanfolyammal! Persze, ehhez nem holmi BKV-megállóban kell ácsorognom mentálisan. Inkább hinni, bízni – és mindenekelőtt szívvel-lélekkel dolgozni, ahogy eddig is csináltam.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

2 Comments

  1. “Hátha nem is busz lesz, hanem egy menő járgány slusszkulccsal, esetleg repülőgép ajándék pilótatanfolyammal! Persze, ehhez nem holmi BKV-megállóban kell ácsorognom mentálisan.”
    Szerintem ilyen frappánsan megfogalmazott metaforákkal inkább könyvet kéne írnod! :)

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s