Nincs olyan döntés, aminek csupán egy oka lenne. Az emberek és a helyzetek változnak, a pohár betelik, az út pedig elválik. Így van ez rendjén. Meg úgy, hogy megint leírok valamit, amiről nem szokás nyilvánosan értekezni: felmondási időt töltök a biennél.

Egy távozás általában véve azért érdekes, mert biztos, hogy van valami csúnya dolog a hátterében. A csúnyaság relatív, meg igazából lényegtelen is. A házimunka nem az erősségem, úgyhogy most sem fogok se szennyesben turkálni, se pedig teregetni.

Egyszerűen hagyom, hogy a történet átáramoljon a klaviatúra fölött száguldozó ujjaimon – aztán hogy ki mit kezd vele, a nyájas olvasóra bízom. Egyébként nem nagy sztori, szóval ne dobálj a mikróba popcornt. De talán tanulságos.

Legutóbb tehát még úgy volt, hogy főszerkesztő már nem leszek, viszont kölcsönös megegyezéssel, és mindenkinek a lehető legelőnyösebb módon szerkesztő plusz cikkíró maradok.

Szimpatikus teendőlista. | Fotó: ouiinfrance.com

Szimpatikus teendőlista. | Fotó: ouiinfrance.com

Alig egy hónappal később született egy irányvonalat meghatározó döntés, amivel semmilyen szinten nem tudtam azonosulni. „Nem egyeztethető össze a belső meggyőződésemmel” – vágtam rá egyszerűen. Másnap érkezett az addigi szerződésem felmondása, „maradj cikkíró, arra kötünk újat” kiegészítéssel. Ezen nem lepődtem meg, bár a következő – s egyben utolsó – lépésen egy kicsit igen.

Örömmel bólintottam rá, hogy a felmondási idő lejártával kizárólag írjak majd. Sőt, az előzmények fényében kifejezetten megkönnyebbülést jelentett a számomra. Nyilván a másik oldalon is, mert milyen hülyepicsa dolog már a munka kapcsán mindenféle belső meggyőződéssel érvelni!

Éreztem, hogy itt valahol valami félrement, de mivel ugye távmunkáról beszélünk, nem különösebben foglalkoztam ezzel. A cikkírás már elég „sterilnek” ígérkezett ahhoz, hogy semmilyen efféle tényező ne játsszon közre benne. Megírom, elküldöm, számlázom – pont. Ebbéli hitem két hétig tartott.

Közben csináltam egy interjút. Nagyot. Kétórás személyes beszélgetés, társadalmi tabuk. Kaptam hozzá exkluzív képeket, egyenesen a „nem a sajtónak” mappából.

(Ide kattintva nézheted, olvashatod.)

Végre újságíró lehettem egy kicsit, nem pedig lapozós felületre szavatolt kontentgyáros.

„És melyik rovatba teszel majd?” – érdeklődött az alanyom. Azt feleltem neki, hogy az Érdekességekbe besuvasztom, oszt’ jó. Elkövettem volna azt az orbitális hibát, hogy tényleg besuvasztom, ha nem csurran az a bizonyos csepp a pohárba. Az utolsó.

A kis híján négyezer szavas anyag nem kellett, mert „unalmas”, és „senki sem fogja végigolvasni”. A pénzügyi része egyáltalán nem érdekelt a dolognak, mert szakmailag megadta azt a fajta rég tapasztalt kiteljesedés-érzetet, hogy ingyen is szívből csináltam.

Sírás, ordítás, vívódás vagy bármiféle külső-belső konfliktus nélkül, egy pillanat – és szinte tudat – alatt eldőlt bennem, hogy ahol ennek az irománynak nincs helye, ott nekem sincsen.

Csak így, csöndben, magától értetődően.

Kértem, hogy intézzük a búcsút gyorsan és zökkenőmentesen. Úgy intézzük remélhetőleg. Persze, ezért a posztért – ahogy a múltkoriért is – talán kapok majd a fejemre. De nekem az a legfontosabb, hogy őszintén írjak és meséljek.


Még több cikk: