Kebledre ölelni a változást

Ez az ember már nem az, akit megszerettél. Ez a munka már nem az, amiért lelkesedtél. De van-e jogod siránkozni miatta, ha már te sem vagy az, aki rég? Jogod talán van, okod viszont nincs. Mert a változás a legfantasztikusabb dolog a világon, ha át mered adni magad neki.

Az állandóság mintha puha köntösként ölelne át, ám csalóka látszat a biztonság.

Vajon tényleg ugyanazok az arcok kellenek melléd itt és most, akik egykor kísértek az utadon? Vajon olyannak látod őket jelenleg, amilyenek? Vagy a régi fényükben pompáznak előtted, esetleg a múlt tükrében alkottál róluk egy képet? Vajon ahhoz térsz haza minden este, akihez most húz a szíved? Vagy a saját sorsod történelemkönyvét próbálod élni a továbblapozástól rettegve?

Repül a kismadár ! Fotó: theselfcompassionproject.com
Repül a kismadár ! Fotó: theselfcompassionproject.com

A hétköznapokon pedig – amelyek időközben szürkévé lettek – azt a munkát végzed-e, amibe anno szívvel-lélekkel vágtál bele? Elégedetten dőlsz-e hátra utána, hogy igen, ma is hasznát vetted a benned szunnyadó lehetőségeknek, és hozzájárultál, hogy valahol valami jobb legyen? Vagy szarsz az egészbe, mert csak az a lényeg, hogy minden hónapban megjöjjön a fizetésed?

A lelked mélyén rögtön választ adtál az összes kérdésre. Ne bánkódj, ha már nincs örömöd abban, ami egykor a mindenséget jelentette, hiszen a felismeréssel óriási lehetőséget kaptál arra, ami jelen pillanatban szívásnak tűnik, de nevezzük inkább fejlődésnek.

Igen, nevezzük úgy – mi ketten. Mert megsúgom neked, hogy én is benne találom magam olykor ilyen helyzetekben. Amikor egy emberi kapcsolat, egy tevékenység – vagy bármi – már nem nyújtja azt, amit régen. Nyilván én sem nyújtom ugyanazt, elvégre más lettem.

Más vagyok, mint tizenöt éve, vagy akár két perce. Legbelül valószínűleg ugyanolyan, de ritkán mutatkozik meg az ember legbensője.

Elismerem, hogy semmilyen változás nem zajlik körülöttem, amiről ne tehetnék valamilyen szinten. Ugyanakkor olyan sincs, amiről egyedül én tehetnék – különös, mégis természetes összjátékon múlik minden.

Meg kellett tanulnom keblemre ölelni a változást, mert régen az állandóságot kerestem. Mint egy kisbaba, akinek biztos napirend kell, különben kétségbeesetten ordítani kezd. Lehet, hogy te jóval többet tapasztaltál nálam ezen a téren. Lehet, hogy már külső szemlélőként, sztoikus nyugalommal bírod nézni a padlóra vagy éppen piedesztálra került önvalódat.

De az is lehet, hogy az egyformaság rabjaként a változás puszta gondolatától is kiráz a hideg, és önvédelmi reakcióként úgy teszel, mintha nem értenéd, mit hadoválok itt össze. Hogy szerintem nem jó, aminek szerinted muszáj jónak lennie.

Pedig én csak azt mondom, hogy ami régen vagy eddig jó volt, tán már nem visz előre. Sőt, utadat állja a fejlődésben. A lezárás ugyan mindig fáj egy kicsit, ám ez a fájdalom nem ellened van. Hanem azért, hogy tisztítótűzként átégesse a tudatodat. Valószínűleg megperzseli a seggszőrödet, de kibírod, mert úgy vagy összerakva.

Sőt, még csak visítani sem fogsz közben, ha mindvégig észben tartod, hogy a változás érted, értem, értünk van.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s