Mire jó a művigyor?

Nálam valami fordítva van bekötve. Sosem bírtam felfogni, hogy az emberek nagy része miért nem mondja ki egyszerűen, amit gondol és érez. Ráadásul feltételezi, hogy mindenki más is ugyanígy van ezzel, így ők együtt egy elfojtásokkal teli, művigyorral terhes társadalmat hívnak életre.

A művigyor intézményével hároméves koromban ismerkedtem meg, amikor kortárs csoportba kerültem. A szüleim és a nagyszüleim társaságában fel sem merült, hogy esetleg produkálnom kellene ilyet: ha sírni kellett, sírtam, ha nevetni, hát nevettem.

De az oviban már ott volt a kattant Zsoltika, aki kezdő fitoterapeutaként gyermekláncfüvet etetett mindenkivel; ott volt a súlyosan beszédhibás Lacika, aki sose bírta érthetően kinyögni, hogy éppen játszani akar-e vagy kakilnia kell; és ott volt a délutánonként néha beugró nyugdíjas óvó néni is, akire ha nem mosolyogtunk angyalian, oktatáspolitikailag roppant kifogásolható módon elfenekelt bennünket egy vasúti forgalomirányító táblával.

A hiánya ijesztőbb? | Fotó: devilsfoe.com
A hiánya ijesztőbb? | Fotó: devilsfoe.com

Megtanultam hát művigyorogni, mert mi mást tehettem. Szükségem volt rá az iskolában is, de még mennyire!

Amikor másodikban körülálltak öten, és ujjal mutogattak rám, amiért szent meggyőződésükkel ellentétben váltig állítottam, hogy egy nap nem ezer másodperc. Amikor negyedikben a mindenkit körbefojtogató, neurotikus tüneteket produkáló csemete anyukája a szemem láttára ötszáz helyett tízezer forint osztálypénzt adott, a kasszát kezelő pedagógus pedig áradozott, milyen áldott jó a kisfiú. Amikor hetedikben már osztálykirándulásra se mentem, mert az egésszel kivolt a faszom.

Így utólag visszagondolva talán mégsem tanultam meg művigyorogni, mert ha jól csinálom, én lettem volna a legnépszerűbb kiscsaj a világon. Ehelyett viszont már tizennégy évesen eldöntöttem, hogy inkább visszatolatok az ovi előtti szintre, s a zsigeri reakciómat az atyaúristen előtt sem tagadom le. Ennek az lett a következménye, hogy harmadikos gimisként majdnem nevelőtestületi figyelmeztetésben részesítettek, ám én utólag sem értem, konkrétan mit követtem el.

Fekete bárány lettem, aki keresetlen nyíltsággal mondja ki, amit a többiek nem mernek.

Fekete bárány is maradtam, úgyhogy jól megtapasztaltam, mit jelent ez munkahelyi kontextusban. Sosem tudtam keblemre ölelni a háta mögött mindenkit kurvaanyázó kollégákat. Sosem akartam a vécén vagy a levegőzéssel töltött cigiszünetben továbbadni az innen-onnan hallott infókat. Sosem óhajtottam szarkavarásba keveredni, de éppen ezért sokszor belecsúsztam. Mert minden gondolatom és érzésem kiült az arcomra. És ha valakinek nem nevettem eléggé a viccén, beparázott tőlem, mert művigyorhoz volt szokva.

Akadtak pillanatok, amikor szerettem volna beilleszkedni a művigyorgók társadalmába. Megrettentem, hogy egyedül maradok, ha nem engedelmeskedem az elvárásoknak. Persze, közben szembesültem vele: baráti kapcsolatban is sokan vannak vele úgy, hogy puszi-puszi, aztán ha megfordulsz, akkor a mitképzelezmagáról a minimum.

Az emberek mintha sportot űznének belőle, hogy magukban tartják, ami kikívánkozna. Az a bizonyos pohár pedig csak telik, hiszen senki sem szól az illetékes szakinak, hogy hé, csöpög a csap. A művigyor most a szocializáció, a társadalmi együttélés alapja.

Pedig mennyivel szebb az élet az őszintén sírók és nevetők kicsiny klubjában!


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s