Egyéves lett a tetoválás-om – eddig erre tanított

Szívecske, vidám ember, harmincegy… Sok mindennek nézték már a bal csuklómon díszelgő apró szimbólumot; a testi-lelki-szellemi egyensúlyt sűríti jelbe. Mióta megvan, rájöttem, hogy nem holmi távoli célt testesít meg, amire törekedni érdemes – hanem egy szemléletmódot, ami napi szinten meghatározza a döntéseimet.

Harmóniába kerülni bazi nagy felelősség. Egyenként kell hozzá szembenéznem a hiedelmekkel, a korlátokkal, a gátlásokkal, aztán pedig félretenni, átlépni és levetkőzni őket. Ráadásul a sajátjaim mellett azokat is, amelyek valahonnan kívülről tapadtak rám, és annak idején elfogadtam őket egyetemes igazságként.

Persze, le lehet élni néhány életet évtizedet az ilyenek bűvkörében. Sőt kell is, mert mindez a fejlődés elengedhetetlen része, aminek bizonyos szakaszaiban efféle határok szükségeltetnek a túléléshez.

Om barátom.
Om barátom.

Most mondhatnám, hogy én egyik pillanatról a másikra léptem ki a szabadság gyönyörűségesen fájdalmas mámorába, de ez egyrészt oraveczcoelhós lenne, másrészt meg nem igaz. Még ma is visszajárok olykor a jéghideg racionalitás viskójába, s körülveszem magam a régi, megszokott falakkal, amikre nagy betűkkel felvéstem, hogy mi elérhetetlen a számomra.

Annak idején látszólag boldogan vacogtam odabent: felvettem egy bundát, és megmagyaráztam magamnak, milyen szörnyű volna kimerészkedni az ismeretlenbe. Oda, ahol bármit meg tudok valósítani, mert minden lehetséges.

Kezdeti próbálkozásaim olyanok voltak, akár egy járni tanuló gyermek első néhány lépése. Hihetetlennek tűnt, hogy én – ezzel a két lábbal – eljutok ából bébe. Pofára is estem néhányszor, de hát istenem! Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi van ott, ahol még nem voltam sohasem. Ehhez viszont el kellett induln-om, igent kellett mondan-om a lehetőségekre, s elegánsan leporoln-om a tompor-om, amikor gyalogbéka módjára elterültem.

Feladtam a járt utat a járatlanért, a biztosat a bizonytalanért, a régit az újért – az élet minden területén.

Olyan emberré váltam, aki bármelyik percben indulásra kész. És olyanná, akit az sem tántorít el, ha a saját belső hangján kívül senki sem támogat éppen.

Az ilyen helyzetekről nem született ugyan blogbejegyzés, ám annyit elárulok, hogy az elmúlt esztendőben volt olyan, hogy nem tudtam, hol fogok nyugovóra térni aznap. Volt olyan, hogy nem tudtam, honnan lesz pénzem a következő hónapban. Volt olyan, hogy egy önkényes félreértelmezéssel veszélybe sodortam az egész érzelmi világomat.

De olyanból még több volt, hogy lehetőséget kaptam valami csodára. Amikor olyan ajándék hullott az ölembe, amitől reggeltől estig és estétől reggelig csak vigyorogtam. Amikor az utcán sétálva örültem a puszta létezésnek, mert a döccenőkkel együtt is tökéletesen ki van találva. Mind a létezés, mind pedig az utca. Oda vezet, ahová éppen kell neki.

Ezt már tudom, és a bizonyosság nekem pont elég, hogy továbbra is ébren merjek álmodni.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s