Már van, amit megtartok magamnak

Valahol út közben magam mögött hagytam azt a hebrencs kislányt, aki nagy sietve mindent szavakká formált. A keresetlen őszinteség és a karakán stílus megmaradt, de már van egy pár gondolat, amit inkább megtartok magamnak.

Rólam azt hiszi mindenki, hogy mindent folyton meg akarok írni. Beszélgetéseket, történeteket, embereket, élményeket és felismeréseket… tényleg mindent.

Nincs is aranyosabb annál, mint amikor egy barát úgy kezdi a sztoriját, hogy „erről ne legyen blogposzt, kérlek”. Aztán vagy tiszteletben tartom a kérését, vagy nem. Mert semmit sem ígérhetek – nincs megállás, ha valami piszkálja a csőrömet. Ha lavinát indít el a fejemben.

„Nem adok belőle.” | Fotó: free-picture.net
„Nem adok belőle.” | Fotó: free-picture.net

Egyszer kérdezte valaki, nem furcsa-e nekem, hogy ennyire kitárulkozom itten. „Dehogy furcsa, inkább természetes!” – feleltem. Én szívesen mesélek arról is, amiről valamilyen elvárás szerint elvileg nem szabad, vagy nem illik.

A benyújtott számlát pedig néha veszélybe kerülő emberi kapcsolatok vagy munkával kapcsolatos balhék jelentik, ám ezeket bármikor hajlandó vagyok tiszta lelkiismerettel kiegyenlíteni. És hozzátenni a saját életfilozófiámat, miszerint „ne viselkedj úgy, bazmeg, hogy rossz legyen írásban látni”.

Igen ám, csakhogy nem muszáj mindent írásban látni. El sem hiszem, hogy ez a mondat tőlem származik! De hirtelen tudatosult bennem, hogy a bent tartott – alkalomadtán meg sem fogalmazott – gondolatnak mekkora ereje van. Mert ha például kitennék egy „Nagy dolgok történnek!” táblát az ajtómra, biztos mindenki be akarna kukucskálni rajta. Én legalábbis biztosan be akarnék, és hát ki másból induljak ki?

Ha viszont hagyom a Nagy dolgokat csendben történni, édes kis titkaim lesznek, plusz oltári zártkörű (néha egyszemélyes) poénjaim, amiken képes vagyok a legnemodaillőbb helyzetekben elvigyorodni.

Másoknak vajon mindig is voltak ilyenjei? Csak nekem kellett hozzájuk huszonhat év? Nem számít. A lényeg, hogy a „dobok róla egy linket” mellett már ismerem a „haha, te nem tudod, hogy…” érzést is. A legviccesebb az egészben, hogy továbbra sincs semmi olyan az életemben, amit ha úgy adódik, ne osztanék meg bárkivel és mindenkivel. Sőt, az én Nagy dolgaim külső szemlélőként akár unalmasak is lehetnek.

Nem a dolgok változtak meg tehát, hanem a nem is tudom, micsodám… Perspektívám? Gondolatmenetem? Ars poeticám? Vagy ne is használjak nagy szavakat, mert egyszerűen csak kezd benőni a fejem lágya?

A kérdések végtelenek, a válaszok meg pláne. Ezeket most neked tettem fel, te is megválaszolhatod őket. Rajtad áll, hogy nyilvánosan teszed-e, a titkos naplódban, vagy csak elvigyorodsz, amiért „már megint min filozofál ez a hülye”.

De addig is megosztom veled az egyik legfrissebb – erősen idézőjeles – „bölcsességemet”: hogy van az a megélés, amit ha torta módjára felszeletelhetsz és szétosztasz mindenkinek, utána csak az üres tányért nézheted. Olyankor inkább ésszel kínáld, vagy akár tartsd meg magadnak az egészet.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

3 Comments

  1. Igaz, hogy noha kilométeren belül élünk, úgy 5 éve nem találkoztunk személyesen, a rendszeres posztjaid segítségével mégis legalább hetente összefutunk. Szeretem olvasni, legyen az úti élménybeszámoló, vagy utazás a koponyád körül. De léccilécci egyet ne tarts meg az egyszemélyes poénok között, szóviccfüggő vagyok!

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s