„A rohadt életbe, szörnyen keveset keresek!” – csap az asztalra olyan hévvel , hogy a váza virággal együtt felugrik. Ösztönösen utánanyúlok, hogy ki ne boruljon, de hiábavaló a mozdulatom. A váza úgysem borult ki, Vé meg úgyis ki fog.

Tapasztalatból tudom. Kívül-belül ismerem a „keveset keresek” dilemmát, és a pályakezdés után csaknem nyolc évvel is nehéz róla megszólalnom. Mert annyi mindent gondolok és érzek egyszerre, hogy talán nem úgy jönnek ki belőlem a szavak, ahogy illene. Habár belőlem amúgy is ritkán jönnek ki úgy, tehát tökmindegy.

De a mindenkori keresetemről nyilatkozva valahol saját magamat is minősítem – nem pusztán az összeggel, hanem azzal, ahogy tudomásul vettem és veszem. Vé kirohanását látva eszembe jut: igen, én is kerestem szörnyen keveset, méghozzá nem is olyan régen.

Tizenkét deka maradhat? | Fotó: grumpycats.com

Tizenkét deka maradhat? | Fotó: grumpycats.com

A „szörnyen kevés” fogalma relatív. Nálam az tartozik bele, ha tudom, hogy az adott munka a többszörösét éri. Gyerekfejjel azt hittem, egyszer majd lecsap rám a heurékaszerű felismerés, hogy miért jó egy cégnek valakit tragikomikusan alulfizetni. Még most sem értem, kommentben nyugodtan elmagyarázhatja valaki.

Mert próbálhatok akármilyen bölcs és belátó lenni, egyszerűen nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a társadalomban a létezés egyik alapja a zseton, a suska, a lé. Amivel egyébként semmi bajom sincs, hiszen leplezetlenül, ám egészséges mértékben szeretem a pénzt. Vé viszont nem szereti.

Én akkor is örültem a pénznek, amikor szörnyen kevés volt belőle. Három-négyszáz forintos órabérről beszélek, nehogy saccolgatni kelljen.

Magam kerestem, miközben hálás voltam a lehetőségért, meg azért is, hogy azt csinálhatom, amit tiszta szívből kedvelek. Minden egyes fizetésnapon elmormoltam egy őszinte köszönetet, és mindig tisztában voltam vele, hogy valakinek még ennyi sem jut a megélhetésre. Ettől még eszem ágában sem volt letagadni magam előtt, amiért Vé is az asztalra csapott. Azt, hogy többet akarok.

Hogy a fenébe’ ne akartam volna többet, amikor az első pillanattól kezdve tudtam, hogy egyedül annyiból szó szerint éhen pusztulnék? Amikor a második pillanatban felismertem, hogy valaki egész nap lószart se csinál, mégis a sokszorosát keresi? Amikor a harmadik pillanatban megvilágosodtam, hogy sürgősen ki kell találnom valamit, mert olyan ranglétra áll előttem, aminek számomra egyik foka sem buli? Na, akkor szűntem meg alkalmazott lenni.

A vállalkozói létforma azonban nem mindenkihez passzol: az asztalra csapó Vé például másfajta személyiség. Neki kell a keret, kell a főnök, kell az íróasztal, kell a cigiszünetes beszélgetés. Ő csak a szamárlétrán előrejutva tud egyre többet keresni. Mivel ez hosszú és esetleges folyamat, furcsa védekezési mechanizmust talált ki a tudata, vagy inkább a tudatalattija. Lassacskán elhitte, hogy a pénz mocskos, és hülye az, akinek nála több van.

„Persze, te nem vagy hülye, te jól csináltad…” – veregeti meg a vállamat. A képébe röhögök, és elárulom, hogy megint késik két számla, viszont hatszámjegyű iparűzési adót hajtott be rajtam a drága városkám a múlt hónapban. Kérdezi, hogy tudok ezen nevetni. Mondom, hát sírjak? Megtanultam félretenni, időt beosztani, energiát csoportosítani, bla-bla. Két óra alatt megcsinálni, ami irodában ülve nyolc volna. Imádom az összes megbízásomat, a lelkesedés hajt.

Meg az, hogy többet akarok. Nem azért, mert telhetetlen vagyok. Hanem azért, mert néha még mindig én vagyok a szorgos hangya, aki a munkája gyümölcséből aprócska, fonnyadt darabkát kap. Máskor fordul a kocka, s hozzám kerül az éléskamra kulcsa. Úgyhogy pontosan tudom, minek és kinek mennyi az ára. Szegény Vé például olcsó marad, amíg nem szereti a pénzt, és csak velem szemben ülve csapkodja az asztalt.


Még több cikk: