A menő egyennő, aki a kétségbeesett szürkeséggel egyenlő

Tömény kölniillat csap meg, amikor odalép hozzám, hogy kezet fogjon velem. Rámosolygok, mert miért ne tenném, és belenézek a szemébe. Keresem a kimondott név gazdáját a vastagon füstösre mázolt tekintetben. De nem látok senkit. Ez megijeszt.

Egyébként szeretem nézni az embereket, ezért is járok télen-nyáron napszemüvegben. Arcok, mozdulatok, pillanatok alatt kirajzolódó történetek… Tudtán kívül mindenki mesél valamiről, ami még a kimondott szavaknál is érdekesebb.

Nem rettenek meg az utcán dülöngélő részegektől, a villamoson ordibálóktól, és azoktól sem, akik szinte követelik, hogy adjak már pár forintot, különben a macskám felmenőit is megátkozzák hetedíziglen. A klasszikus „rossz” arcoknak is megvan a maguk mondanivalója, s nem kell feltétlenül megállnom mellettük ahhoz, hogy „meghallgassam” őket.

Néz, de nem lát. | Fotó: princessinthetower.org
Néz, de nem lát. | Fotó: princessinthetower.org

Ritkán, nagyon ritkán találkozom olyannal, akinek semmiféle meséje nincsen. Aki üres. Aki csak úgy van a világban, és nem lehet róla kinyilatkoztatni se jót, se rosszat, mert mintha még ő maga sem döntötte volna el, hogy valójában kicsoda.

Jobb ötlet híján pedig láthatóan magára öltötte a kor divatjának uniformisát – úgy, hogy a megjelenésének egyetlen apró jellegzetessége sem marad meg az ember fejében, csupán a nagy műgonddal (sajnos némileg rossz helyre) felkent sminkje. Kicsit megsajnálom szegényt.

Holott ő nyilván nem tartja magát szegénynek. Hagyom, hogy beszéljen. A járomcsontja alá vonalzó pontossággal felkent élénknarancs csík feljebb vándorol, amikor a saját viccén továbbra is kifejezéstelen szemekkel nevet. Eszembe jut, hogy tizenöt éves koromban mennyire kiröhögtek az osztálytársaim, amikor hasonló fizimiskával jelentem meg reggel, úgyhogy mehettem is rögtön nedves papírral ledörzsölni a vécébe.

De őt nem röhögték ki sohasem, vagy csak nem hallotta meg. Trendi dolgokról, ruhákról és kencékről próbál csevegni velem, aztán halálos döbbenet ül ki az arcára, amikor süteményt rendelek. Jó étvágyat kíván hozzá, ám ha viszontkívánnám, irgalmatlanul kicsesznék vele. A kalóriák, ugye.

Gyerekként lehetett utoljára jó étvágya, vagy már akkor sem. Rég elvesztette a kapcsolatot az érzékeivel. Nem akarom elhinni, hogy ennyire.

Amikor viszont a magánéletét kezdi ecsetelni, s csak a kettejük külsejének összeilléséről tud három mondatban regélni, megáll a kezemben a desszertvilla, s már én is alig érzek valamit. Egy szó sem hangzik el arról, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok együtt, satöbbi… Csak a váll-csípő arány, mert az ugye nagyon fontos. Ezen a ponton kis híján elröhögöm magam, aztán bevillan, hogy amit hallok, igenis komoly. Hogy így élnek egymás mellett ők ketten, a menő harmincasok.

Idegesen csavargatja vékony szálú, hosszú sebarna haját, aztán témát vált. Lakás, kocsi. Majd menő helyeken felszolgált koktélok. Mármint nem iszunk, csak azokról is – mint mindenről – pár szót mond. Amennyit tud. Csapong. De még akkor is könnyű követni, ha egy helyben maradok.

Érzem, hogy erőlködve próbál szimpatikus lenni nekem. Igyekszik megtalálni a területet, aminek az említésekor a keblemre ölelem. Ha viszont ráölelném, még jobban tudatosulna benne, hogy nekem van, neki meg nincsen.

És itt most nem csak a kebelről beszélek. Hanem a színekről, az életörömről… – minden olyanról, amit sem a push-up, sem a vakolat nem tesz helyre.


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s