Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Benőke. A gólya annak idején egy kisvárosba dobta le, így hát előbb-utóbb kénytelen lett olyan helyre cihelődni, ahol még a kerítést is kolbászból fonják, ugye. Legalábbis Benőke – egyszerű parasztgyerek lévén – azt hitte.

Becsületes, őszinte pulyának ismerték, és elég derék legény lett belőle. „Hála a jóistennek!” – sóhajtottak fel büszkén a szülei, amikor ránéztek. Akkor is felsóhajtottak, amikor Benőke bejelentette, hogy akkor ő most elmegy. Barátnőstül, mindenestül; több száz kilométerre.

Teljesen új életet kezd. hiszen a régit vitathatatlanul, s a szó legjobb értelmében kinőtte. „Sose fogom elfelejteni, honnan jöttem!” – ölelte meg búcsúzóul édesanyját, és megnyugtatta, hogy néhány órán belül haza tud majd látogatni, amikor csak szeretne.

A lényeg otthon maradt. | Fotó: jepretgrafer.com

A lényeg otthon maradt. | Fotó: jepretgrafer.com

Benőke nem volt egy elveszett fajta, akadt neki vállalkozása meg némi félretett pénze. Tudta és érezte, hogy az új helyszín új dimenziókat nyit majd meg előtte. Csak azt nem sejtette még, milyeneket. Sőt, most sem sejti, pedig már benne van a közepében.

De ne szaladjunk ennyire előre! Szóval Benőke fogta magát, és „felköltözött” oda, ahová menetrendszerűen mindenki szokott. Nem szerette ezt a „fel” igekötőt. Kisebbrendűségi komplexusa támadt tőle, mintha „lentről” indult volna, s ezt szégyellnie kéne.

Pedig dehogy szégyellte ő, hogy honnan jött! Épp ellenkezőleg. Legalábbis az otthoniaknak azt mondta. Az új szomszédoknak viszont egyszer sem említette. Velük csak annyit közölt, hogy ha idegeneket látnak ki-be mászkálni a kapun, ne ijedjenek meg. Mert a lakberendező és a „stáb” lesznek a delikvensek.

Ha már egyszer felköltözik az ember, vagy magazinba illő hajléka legyen, vagy semmilyen! „Nem felköltözik, hanem el…” – javította magát némán Benőke, miután egy volt iskolatársának azt találta mondani telefonon, hogy most már fent van. A vonal másik végén pedig úgy érezhette szegény pára, hogy ő meg lent.

Miután a lakberendező helyrerajzolta a lapra szerelt szekrénysort meg a méregdrága bőrfotelt, és a nagymama nippjei miatt jobb híján kénytelen volt az „eklektikus” jelzőt ragasztani az enteriőrre, Benőke döbbenetes felfedezést tett: elfogyott a spórolt pénze. „Tudsz kérni anyádéktól?” – fordult a barátnőjéhez, aki nyilván tudott kérni, csak hát nem eleget. El is ment az egyszeri segélyösszeg arra a két homárebédre, melyet üzleti tárgyalás címen tartott Benőke. Idefent úgyis meg kell adni a módját az ilyesminek. „Fent?” – kérdezte egy kis hang annyira halkan, amennyire csak lehetett.

„Végül is miért ne lehetnék fent? Ha úgy teszek, mintha a csúcson lennék, talán még magam is elhiszem!” – húzta ki magát Benőke, miután a pincér fejrázva nyújtotta vissza a bankkártyáját, mert nem volt rajta fedezet.

Benőkének szeme se rebbent. Nem szarozott, előkapta farzsebéből az amekszet. Nemrég még csak a filmekből meg a dalszövegekből tudta, hogy van ilyen, ám néhány hete megigényelte, elvégre ígéretesnek tűnt a bőséges hitelkeret. „Presztízs értékű” – írták a prospektusban az aranyszínűről. Benőke első látásra beleszeretett.

„Több pénzért veszel pénzt? Fiacskám, megőrültél?” – hüledezett az apja karácsonykor, a bőkezű ajándékra bezzeg semmi panasza nem volt. Nem ért ehhez az öreg! Fogalma sincs, hogyan kell lóvét csinálni ezekben az időkben. Például úgy, hogy máris eljátsszuk, mintha marha sok lenne belőle, s akkor majd körénk gyűlnek azok, akik negyvenöt napon belül ki tudják egyenlíteni a hitelkártya-tartozásukat, így megússzák a másfélszeres kamatot.

Hát Benőke még nem úszta meg. De majd meg fogja, erre mérget vett. Bővítette is a vállalkozását egy másik kölcsönnel. Felvett néhány alkalmazottat, és hátradőlve nézte, ahogy azok ténykednek. Már annyian voltak, hogy nem látta át, mit és miért csinálnak egész nap, de nagyon dolgoztak, úgyhogy biztos rászolgáltak a bérükre. Ja, időközben szükség lett még egy-két exkluzív bőrfotelre, hogy ha meghívja magához a tárgyalópartnereket, mégse ültesse őket az otthonról platón hozott, ezért némileg lepattogzott hokedlire.

„Otthonról? Az én otthonom már ez!” – hanyatlott egyik pazar ülőalkalmatosságra Benőke. Lerúgta fényesre suvickolt krokodilbőr-utánzat cipőjét, behunyta a szemét, és úgy tett, mintha semmi más nem hanyatlott volna az utóbbi időben.


Még több cikk: