A női féltékenységről

„Ellenérzést váltott ki belőlem, hogy szebb / csinosabb / bátrabb / okosabb / sikeresebb / nőiesebb vagy nálam. Kérlek, erre való tekintettel sürgősen távozz melegebb éghajlatra!” – mondhatná egyik hölgyemény a másiknak. De nem mondja. Inkább a háta mögött szidja.

A címen egy pillanatra elgondolkodtam: az irigység és a féltékenység szó között vacilláltam. Hamar megvilágosodtam, hogy utóbbi a nyerő, hiszen a női viselkedés egyik legnagyobb misztériuma mögött zsigeri félelem van.

Evolúciós eredetű lehet – rettegés, hogy a hím egy másik egyed hálójába akad. Én erre azt mondom, hogy akadjon, mert úgyis mindenki azéba akad, akiébe kell, le van tehát szarva.

Ettől viszont még részesévé válok néha a játszmáknak. Mert ebből senki sem maradhat ki, a puszta létezés velejárója.

Színtiszta szeretet. | Fotó: kym-cdn.com
Színtiszta szeretet. | Fotó: kym-cdn.com

Tulajdon női létem egyébként két korszakra tagolható: az egyik részében mindenkit jobbnak véltem magamnál, annyira rotty volt az önbizalmam, utána pedig megvilágosodtam, hogy mindennemű összehasonlítás hiábavaló, e téren csak én lehetek a saját magam etalonja. Mindig lesz például, akinek olyan vastag a combja, mint a karom, és mindig lesz, akinek olyan vastag a karja, mint a combom – de ez így van jól.

Belső tulajdonságokkal talán nem is érdemes példálózni, hiszen a női féltékenység többnyire galád módon a külsőre fókuszál. Olyannyira, hogy a tudással vagy szerencsével elért sikert általában a megjelenésből feltételezett előnyökre vezeti le, s egyből a testet veszi célba, ha kitör az ellenszenv.

A nők elleni hátrányos megkülönböztetésnek nem királyai, sokkal inkább királynői vannak.

Én pedig a keresetlen őszinteség férfias végletéből tudatosan finomodva, huszonhat évesen is egy csodálkozó kölyökkutya elkerekedett szemeivel szoktam ráeszmélni a dologra.

Feltételezett kívülállásomat addig ítéltem némiképp arisztokratikusnak, amíg rá nem jöttem, hány évet éltem le a nőies nők irányában táplált kínos ellenérzéssel. Kamaszkoromtól számítva nagyjából tízet. Kőkemény szembenézés volt ez, amelyet követően igyekeztem megbocsátani magamnak, mert hát mi mást tehettem.

Amióta azonban egyensúlyba kerültem testileg-lelkileg, valahogy tökmindegy lett nekem, ki mennyire nő körülöttem. Ám a nők többségének továbbra sem mindegy. És ez nem baj – egészen addig, amíg a hölgytársak iránti féltékenység nem csap át sárkányoskodásba.

Az előzmények tudatában aligha meglepő, hogy ha feszültséget tapasztalok, utolsó utáni indokként jut eszembe a női féltékenység, mint kiváltó ok. Előbb fogom a freudi ösztön-énre, a teliholdra vagy akár pillanatnyi körülményekre, ha egy lány, asszony vagy néni ellenséges velem. Sőt, még ismerősi és baráti kontextusban is jókora késéssel veszem észre.

Akadt rá példa, hogy egy barátnőmmel megosztottam, melyik testrészemmel vagyok elégedetlen, s erre az volt a válasz, hogy az övé szerencsére tökéletes, amit a nyomaték kedvéért utána napi rendszerességgel ismételgetett. Az öribariságnak kisvártatva befellegzett, az érintett porcikámat pedig némi tudatos ténykedés után büszkén csodálom a tükörben – anélkül, hogy bárkinek is bizonygatnám, mennyire megszerettem.

De most megszólalt bennem a kisördög, hogy hékás, így utólag igencsak összehasonlíthatnánk, amink van! Mégpedig valami objektivitásra törekvő esztétikai döntőbíró előtt, mert már utcahosszal nyernék, ide a rozsdás bökőt…

Vagy nem is a kisördög szólalt meg bennem, hanem pusztán a nő?


Még több cikk:

 

11 Comments

  1. Azt hiszem, most kicsit ráismertem magamra. :D Én mások hajhosszára vagyok nagyon rákattanva – ha látok valakit, akié hosszabb az enyémnél, elő tud jönni belőlem az a bizonyos zöld szörny. Aztán mindig lehiggadok, hogy áá, kit érdekel.

    Egyik ismerősöm azt mondta egyszer, hogy “a fiúk a micsodájukat mérik, a lányok a hajukat.” Van benne valami. :D

    Kedvelés

    1. hátkösssz, ebből most tényleg oltári arisztokratikus tartással maradok ki, bár az egyik oldal nálam kicsit hosszabb, mint a másik @X’D ez a megközelítés egyébként új a számomra, eddig leragadtam a cici-popsi galaxisban.

      Kedvelik 1 személy

  2. Jó téma megint. Rákoppintottál az elején a lényegre: félelem. És nem, nem evolúciós eredetű, hanem társadalmi. A lapokat ugyanis férfiak osztják, akiket belőled egy dolog érdekel igazán: mennyire vagy dugható, vagyis vonzó külsejű. A többi mellékes. Nem is bíznak fontosabb dolgokat nőkre, csak kompromisszumok, háttér egyezmények következtében. Tudjuk Merkel, de annak idején Theacher is egyfajta satus quo eredményeként kerültek előtérbe. (Most senki ne jöjjön azzal, hogy de pl. az XY is, hát az akkor hogyan – az a 2% nem igazán szignifikáns.)
    Én nem vagyok olyan erős, mint te. Van egy lányom, és igyekszem arra gondolni, hogy az illető hölgyeménynek is van édesanyja, vagyis ugyan olyan ember mint az én lányom. De nehéz. Rettegek a nálam szebbektől, fiatalabbaktól, gazdagabbaktól, okosabbaktól. Azoktól, akiket szeretnek. A sikeresektől. Az önazonosoktól.
    Nekem sem jut eszembe soha, hogy dolgok féltékenységből történtek velem. (Ti. keresztbe tettek.) Pedig de. Olyan ez egyeseknek, mint a háború: ölj, vagy téged ölnek. Meg amúgy mesterségesen is életben tartják ezt a nő a nő farkasa jelenséget. A privilégizáltaknak ez egy nagyon jó állapot.

    Kedvelés

    1. de nem mindig volt ám patriarchális társadalom… és jó kérdés, hogy ez a fajta női magatartás vajon a matriarchálisban is megvolt-e, vagy tényleg a “férfiuralom” hívta életre.

      nagyon jólesik, hogy erősnek látsz – főleg most, amikor már direkt fékezem magam, hogy ne akarjak folyton annak tűnni. a gyermekvállalás viszont szerintem alapvetően meghatározhatja a hozzáállást az ilyen kérdésekhez, tehát tök természetesnek tartom a féltésed. ugyanakkor biztos vagyok benne: pont az igazi önazonosaktól nem kell fél(te)ned. őket egyébként nem szereti mindenki, bár ezt nem is várják el.

      a mesterséges életben tartás tényével sajnos egyetértek @=( a szépségideállal kapcsolatos diskurzustól kezdve minden el van baszva elég rendesen.

      Kedvelés

      1. Nem tudom, volt-e matriarchalis társadalom ever. Ha igen, akkor is elfelejtette a kollektív emlékezet. És most férfi uralom van. Amúgy én is elég erős és önazonos vagyok, de hát minden relatív…

        Kedvelés

        1. lehetett, csak mivel máshogyan viszonyultak az időhöz (inkább ciklikusan, mintsem lineárisan) kevesebb forrást hagytak ránk, hiszen feltehetően nem érezték szükségét a feljegyzéseknek.

          az önazonossággal kapcsolatos kétely pedig szerintem természetes, mert épp az a furcsa, ha valakiben a változások közepette sohasem kérdőjeleződik meg @=)

          Kedvelés

    1. milyen találó @=) az envy-t még kettéválasztanám arra, hogy úgy akarod a másikét, hogy neki ne maradjon semmi, vagy hasonlót akarsz a sajátjának a meghagyásával. mert ez sem mindegy…

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s