„Ellenérzést váltott ki belőlem, hogy szebb / csinosabb / bátrabb / okosabb / sikeresebb / nőiesebb vagy nálam. Kérlek, erre való tekintettel sürgősen távozz melegebb éghajlatra!” – mondhatná egyik hölgyemény a másiknak. De nem mondja. Inkább a háta mögött szidja.

A címen egy pillanatra elgondolkodtam: az irigység és a féltékenység szó között vacilláltam. Hamar megvilágosodtam, hogy utóbbi a nyerő, hiszen a női viselkedés egyik legnagyobb misztériuma mögött zsigeri félelem van.

Evolúciós eredetű lehet – rettegés, hogy a hím egy másik egyed hálójába akad. Én erre azt mondom, hogy akadjon, mert úgyis mindenki azéba akad, akiébe kell, le van tehát szarva.

Ettől viszont még részesévé válok néha a játszmáknak. Mert ebből senki sem maradhat ki, a puszta létezés velejárója.

Színtiszta szeretet. | Fotó: kym-cdn.com

Színtiszta szeretet. | Fotó: kym-cdn.com

Tulajdon női létem egyébként két korszakra tagolható: az egyik részében mindenkit jobbnak véltem magamnál, annyira rotty volt az önbizalmam, utána pedig megvilágosodtam, hogy mindennemű összehasonlítás hiábavaló, e téren csak én lehetek a saját magam etalonja. Mindig lesz például, akinek olyan vastag a combja, mint a karom, és mindig lesz, akinek olyan vastag a karja, mint a combom – de ez így van jól.

Belső tulajdonságokkal talán nem is érdemes példálózni, hiszen a női féltékenység többnyire galád módon a külsőre fókuszál. Olyannyira, hogy a tudással vagy szerencsével elért sikert általában a megjelenésből feltételezett előnyökre vezeti le, s egyből a testet veszi célba, ha kitör az ellenszenv.

A nők elleni hátrányos megkülönböztetésnek nem királyai, sokkal inkább királynői vannak.

Én pedig a keresetlen őszinteség férfias végletéből tudatosan finomodva, huszonhat évesen is egy csodálkozó kölyökkutya elkerekedett szemeivel szoktam ráeszmélni a dologra.

Feltételezett kívülállásomat addig ítéltem némiképp arisztokratikusnak, amíg rá nem jöttem, hány évet éltem le a nőies nők irányában táplált kínos ellenérzéssel. Kamaszkoromtól számítva nagyjából tízet. Kőkemény szembenézés volt ez, amelyet követően igyekeztem megbocsátani magamnak, mert hát mi mást tehettem.

Amióta azonban egyensúlyba kerültem testileg-lelkileg, valahogy tökmindegy lett nekem, ki mennyire nő körülöttem. Ám a nők többségének továbbra sem mindegy. És ez nem baj – egészen addig, amíg a hölgytársak iránti féltékenység nem csap át sárkányoskodásba.

Az előzmények tudatában aligha meglepő, hogy ha feszültséget tapasztalok, utolsó utáni indokként jut eszembe a női féltékenység, mint kiváltó ok. Előbb fogom a freudi ösztön-énre, a teliholdra vagy akár pillanatnyi körülményekre, ha egy lány, asszony vagy néni ellenséges velem. Sőt, még ismerősi és baráti kontextusban is jókora késéssel veszem észre.

Akadt rá példa, hogy egy barátnőmmel megosztottam, melyik testrészemmel vagyok elégedetlen, s erre az volt a válasz, hogy az övé szerencsére tökéletes, amit a nyomaték kedvéért utána napi rendszerességgel ismételgetett. Az öribariságnak kisvártatva befellegzett, az érintett porcikámat pedig némi tudatos ténykedés után büszkén csodálom a tükörben – anélkül, hogy bárkinek is bizonygatnám, mennyire megszerettem.

De most megszólalt bennem a kisördög, hogy hékás, így utólag igencsak összehasonlíthatnánk, amink van! Mégpedig valami objektivitásra törekvő esztétikai döntőbíró előtt, mert már utcahosszal nyernék, ide a rozsdás bökőt…

Vagy nem is a kisördög szólalt meg bennem, hanem pusztán a nő?


Még több cikk: