Úgy hozta a sors, hogy két hétig pihenek. Baj nincs – sőt! –, csak eljött életem első igazi szabadságának ideje. Némiképp váratlanul kopogtatott, de ha már így alakult, a kezdeti döbbenet után megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle.

Most biztos azt gondolod, hogy mit beszél ez a hülye, amikor utazgat ide-oda elég rendesen, ráadásul még iskolába is jár néha, szóval biztos feszt más dolgozik helyette. Hát tévedsz.

Legfeljebb abban lehet igazad, hogy tényleg hülye vagyok, mert a hét év és nyolc hónap alatt, amióta melózom, egyszer sem bíztam távollét miatt másra tennivalót. Mindig, mindent megcsináltam előre – még akkor is, ha vért izzadva próbáltam kitolni a huszonnégy órás napok határait a cél érdekében –, utána pedig végig elérhető voltam e-mailben.

Elárasztanak a lehetőségek. (Tavaly nyár, Málta, tenger.)

Elárasztanak a lehetőségek. (Tavaly nyár, Málta, tenger.)

Egyszerűen így tartottam természetesnek. Az mondjuk egy kicsit fájt, amikor alkalmazottként fél nap szabadságot kellett kivennem, hogy a fenti feltételek mellett elmenjek egy negyvenöt perces vizsgára a kétutcányira lévő egyetemre.

De vállalkozó fejjel már egészen más a helyzet, mert aminek a kereteit magam szabhatom meg, azt szívvel-lélekkel végzem. Keretek ide vagy oda, még sohasem jelentettem ki a színpadon, hogy én most el, helyettesítsetek léccives’.

A jelenlegi három munkámból másfélben egyébként most sem lehet, elvégre egy fordítandó könyvből nem sózhatok rá iksz oldalt valaki másra, mint ahogy az orvosi hírügynökséges téma egy részét sem – utóbbinál meg kéne jegyeznem a teljes időtartam összes anyagát, hogy a munkatársak utána nehogy véletlenül ugyanazokat a feladatokat kapják meg tőlem.

Ezek viszont most elrendeződtek, mivel a regényekkel háromhetes előnybe kerültem, a hírosztogatás pedig napi tizenöt perc, és annyira most is van lehetőségem. Hoppá, lebuktam: most sem százszázalékos a szabadság, de azért minden eddiginél teljesebb.

Mivel alapvetően hagytam, hogy a munka határozza meg az életemet, és az legyen az identitásom fokmérője, jogosan merült fel bennem a kérdés már az első napon: mi a lófaszt fogok én csinálni, de most tényleg?

El is felejtettem, milyen, amikor semmi sem kötelező, és még a megszokott szabadidős programok is kiesnek. Nincs fix tennivaló, nincs keret, viszonyítási pont csak az alvás meg a kaja – mint egy kisbabának, bár szerencsére kevesebb szopással.

Az első napon rájöttem, milyen elképesztően rengeteg újság van itthon, noha két éve egyetlenegyet sem olvastam. A másodikon feltűnt, milyen hívogatóan süt odakint a nap. A harmadikon elkezdtem rájárni a családi könyvtárra, és mindeközben nem sajnáltam az időt a meditációra. Elkezdtem lassabban sétálni, lassabban enni és nyugodtabban aludni, hiszen nem sietek sehova.

Igaz, közben olykor frászt kapok, mert a nagy hawaii-dízsi közepette más dolgozik helyettem, ami új – és nem a legfelemelőbb – impulzus a lelkiismeretemnek, de ha most emiatt vagyok szararc, akkor hadd legyek. Az időzítés csak annyiban múlt rajtam, mint egy fán, hogy mikor dönt a rügyezés mellett. „Hé, te fa, most inkább maradj még téli ruhában egy kicsit!” – mondhatja bárki és bármi, csak hát értelme nincs. A fák rügyeznek, én elmegyek szabadságra, fene a pofánkat!

Persze, attól még imádok dolgozni. Így másfél hét után némiképp hiányzik. De számomra a bréking nyúz kategóriába tartozik, hogy immáron kikapcsolódni is imádok – pedig amikor legutóbb próbálkoztam vele, ilyen hosszú ideig képtelen voltam nyugton maradni.

Most viszont már tudom, mennyi minden történik, amikor látszólag nem történik semmi.


Még több cikk: