Magára kanyarította a hófehér, ropogósra vasalt frottírköntöst, majd a sokcsillagos, organikus burkolatú szálloda aromaterápiás wellness-részlege felé vette az irányt. Azt hitte, képes lesz rá. Láttam az elszántságot az arcán. Még akkor is, amikor zavartan lapozgatni kezdte az odakészített Luxury Life magazin legfrissebb, vörös-arany borítójú számát.

Egy német kolléga mosolyogva köszönt ránk. Ádámkosztümben, mert az istenke ilyennek teremtette őt és az osztrák szaunakultúrát. Visszaköszöntünk, aztán mindketten úgy tettünk, mintha roppant érdekesnek találnánk a sokoldalas yachtriport után következő Maserati Ghibli reklámját.

Bárkinek lehet egyébként Maserati Ghiblije. Csak be kell menni a szalonba, kifizetni, átvenni, s elhajtani vele.

Tényleg luxus?

Tényleg luxus?

„Pont, mint a plasztikai sebésznél” – tette hozzá a felöltözve elsöprően magabiztos, ám most esetlennek tűnő köntösös hölgy, és láttam, hogy tekintetének fókusza az ölében heverő újságnál sokkal közelebbre, egyenesen a köpeny alatt megbúvó mellére vetül.

„Ezt hogy érted?” – kérdeztem, mert nekem nem volt még sem Maseratim, sem plasztikai sebészem.

„Úgy, hogy néhány nap múlva a helyére kerül, amit a kelleténél egy kicsit lejjebb, egy kicsit távolabb, egy kicsit furcsábban formált meg a természet. Pont úgy működik, mint a Maseratival: a tiéd lehet, ha pont arra vágysz, és készen állsz rá anyagilag meg szellemileg. Odamész a megadott címre, ahol egy makulátlan megjelenésű úriember megmutatja a modelleket, kiválasztjátok a hozzád illőt a rengeteg típus közül, utalsz, átveszed, aztán padlógázzal magad mögött hagyod, ami addig kísértett” – vágta rá tárgyilagosan, levegővétel nélkül, egy szuszra. Köpni-nyelni nem tudtam.

A magazin következő oldalán gyémánt ékszerek csillogtak. Vajon mennyit kellene dolgoznom egy olyanért? – tettem fel a kérdést magamnak. És két új mellért? – telepedett a kisördög a fedetlen vállamra. „Csak ötezer euró, nem téma” – hangzott a válasz, ami nyilván nem a Maserati, s nem is a diszkógömbként tetszelgő hatalmas kődarab ára.

„Ennyit fizettem, hogy hamarosan levehessem a köntösömet. Ők itt nem fizettek, azaz balról a második nő igen, de szép, természetes hatású, látod, ugye?” – intett jobbra a fejével. De mindegy is volt, merre int, hiszen mindenfelől pucér mellek, fenekek és hímtagok közeledtek. Mi meg csak ültünk a mahagónipadon: ő köntösben, én törölközőben.

Befelé figyelni ilyenkor kényelmesebb, így hát eltűnődtem rajta, min is botránkoztam meg.

Azon, hogy az anyagi világ részeként tekint a saját testére? Azon, hogy teljes természetességgel beszél valamiről, ami valamilyen nézőpontból mesterséges? Azon, hogy komplexus helyett egyfajta bizonyosság sugárzik belőle? Azon, hogy egy ilyen egyszerű, már-már semmilyen ruhadarab, mint a fehér frottírköntös, egyszeriben a női szerep gátjának szinonimája lett?

Barackszínű törölközőm sarkát gyűrögetve pillantottam fel végül, mert úgy éreztem, választ vár egy kérdésre. De nem arra, amit balról a második nőről feltett. „Jó utat az új járgánnyal!” – kacsintottam rá őszinte mosollyal, mielőtt felé nyújtottam a kezemet, hogy most viszont menjünk innen.


Még több cikk: