High-res version

Sokcsillagos wellness-hotel, sziklafalú zuhanyzó esőztetővel, fantasztikus ételek és külön síoktató csak nekem… Ez várt rám Leogangban, ahol nemcsak havas lejtőn száguldottam, hanem drótkötélen lógva a levegőben is. Az osztrákok tudnak élni, ráadásul nem félnek megmutatni!

Miután múlt kedden elfogadtam a sajtóutas meghívást, felpörögtek az események: összecsomagoltam, aztán házhoz jött az utasbiztosítás meg a vonatjegy. Egy barátomnál aludtam Budapesten szerda éjjel, csütörtök reggel pedig már úton voltam Salzburg felé, ahol átszálltam a Saalfeldenbe tartó járatra. A kelet-magyarországi szerelvényekhez képest már ez is élményszámba ment, így békésen dolgozgattam és olvasgattam – kárba egy perc sem veszett. A saalfeldeni állomáson egy pirospozsgás Hans fogadott Frau [teljesnevem] táblával, és amikor csakugyan Hans-ként mutatkozott be, kis híján elnevettem magam.

Tizenvalahány perc alatt odarepített taxival a leogangi Mama Thresl-be, ahol a szobába lépve tátva maradt a szám, elkerekedett a szemem, a farkamat pedig csóválni kezdtem. Faborítású lakótér és fekete gránit fürdő egy térben, bámulatosan cseles elválasztókkal, lambériába rejtett plazmatévével, miniatűr fáskamra alakú szekrénnyel, amelyben faág-rúdon fa vállfák függtek. És több kapcsoló a hangulatvilágításnak, mint amennyit hirtelen ésszel felmértem. A franciaágyról pedig az Alpok hófödte csúcsai látszottak a lemenő nap fényében. Pózoltam egyet a vécéajtó táblájára vésett névre szóló üdvözlettel, rendbe szedtem a fejemet, aztán kimentem a hallba, hogy pontban hatkor találkozzak a többiekkel.

Ezen a ponton jegyezném meg, hogy kiskoromban folyton arra kértem a szüleimet: kapcsoljanak a SAT1-re. Szateggynek mondtam, nem pedig zátájncnak, mert a fene se tudta, hogy úgy kéne. Szerettem a hazainál színesebb-illatosabb-ízesebb reklámokat, pedig egy szót sem értettem. Azóta már középfokúm van németből, de nincs az a vizsgafeladat, ami felérne négy bajor kolléga jelenlétével. Jártam már egy-két országban, és nem sokat adok az előítéletekre, de ők ránézésre is annyira németek voltak, hogy egy antropológus mértani tudásával és egy kisgyerek naivitásával sem lehetett volna lerajzolni náluk németebbet. És ahogy a nevemet mondták! Elekszeendzsra – őrület!

Hófehér bőr, világos haj, szögletesen arisztokratikus vonások, határozott kézfogás és jó humor. Két nő, két férfi. Egy harmincas és három ötvenes – utóbbiak szakmai múltja az életemnél régebbre nyúlhat vissza. Profi síelők mindannyian. Rácsodálkoztak, hogy ők Münchenből jöttek egy-másfél órán keresztül, én meg kilencszáz kilométert vonatoztam. És nagyon érdekes volt, hogy míg Magyarországon egy negyvenes újságíró is képes tacskószámba venni egy nála tíz évvel fiatalabbat, ők engem egy percig sem diszkrimináltak a korom miatt – őszinte kíváncsisággal fogadtak. Még azután is, hogy az egyikük kóláját köszöntésképpen véletlenül az ölébe borítottam (háromszoros hurrá a rusztikus felületű faasztalnak).

Miután profi idegenvezetést kaptunk a szállodában – panoráma-szauna, függőágyas tetőterasz és csendszoba – az osztrák regionális turisztikai hivatal munkatársával együtt meggyőződhettünk róla, hogy itt sem éheztetik a tollforgatókat. Teljes kiőrlésű házi zsömléből készült szaftos burgert választottam édesburgonya-hasábbal. Kommunikációs stratégiámat a pillanat alakította, nem sokat gondolkodtam rajta. Sehol nem kértem angol tájékoztatást, egyedül a csevegést intéztük úgy a kollégákkal. Eleinte viccesnek hatott, hogy a német poénra angolul kontrázom, de nekik szemük sem rebbent – percek alatt megszoktuk. Nekem már hallgatni is élmény volt őket, hiszen olyankor újra kisgyermek lehettem, ők pedig maga az életre kelt Szateggy.

A hotel bárjának késő esti programjaként három légtornász lány műsorát csodáltuk meg, aztán házi sörrel a kezünkben bólogattunk a DJ zenéjére.

Lefekvéskor úgy hajtottam álomra a fejem, hogy bár az óramutató átkúszott a huszadikai szülinapomba, kívánni sem tudtam volna a valóságtól meseszerűbbet. Hétre állítottam az ébresztőt, mert reggeli előttre futást időzítettem. „Síelni nem tudok, és ilyen kaják mellett nem árt mozogni az embernek” – gondoltam, úgyhogy az alföldön edződött izmocskáimmal le is toltam hat alpesi kilométert. A kollégák pislogtak, midőn meglátták utána a zöldségekkel, szemcsés friss sajttal, rántottával és sonkával megpakolt tányéromat, aminek a tartalmát javarészt kézzel – és immáron sícuccban – küldtem le.

Megmondom őszintén, kicsit féltem. A nassfeldi első síelésem legnagyobb diadala volt, amikor esés nélkül siklottam öt métert, és csak utána borultam fel úgy, hogy az oktatónak komoly szakmai kihívást jelentett az összekanalazásom, ami többnyire léclecsatolást igényelt. És féltem egy kicsit a fájdalomtól is, mert a cipő szorításától három hétig(!) úgy fájt a sípcsontom, hogy hozzáérni sem lehetett. De éreztem, hogy egy ilyen utazás lehetőségétől nem futamodhatok meg. Legfeljebb majd a hóban totyogva bámulom a csodás tájat, vagy ilyenek.

Anélkül, hogy kinyitottam volna a számat, a kölcsönzőben rögtön „extra comfort” feliratú bakancsot nyújtottak át nekem, ráadásul olyan sisakot, ami színben passzolt az outfitemhez. A lécnek a puszta látványától is mély lélegzetet vettem, mert nem szeretem pancsernek érezni magam, ám olykor ez is vele jár az élettel. Kis csapatunk a cuccokkal felszerelkezve várta meg a síoktatóinkat a felvonónál – egy nekik, egy nekem. Basszuskulcs, ezek a cukorfalat osztrákok tényleg felkértek nekem egy külön oktatót, nem hittem el.

Mint ahogy azt sem, hogy az egyik pillanatban még bizonytalanul tötymörögtem a vízszintes terepen, a következőben pedig ezerrel siklottam lefelé, s egy szemernyi félsz sem volt bennem. „Bízz bennem!” – indítványozta , a harmincéves berlini óvóbácsi, aztán teljes erőből hátba lökött a lejtőnél. Hamarosan nemcsak megállni tudtam teljes biztonsággal, hanem kanyarodni is. Összesen háromszor taknyoltam el a két nap alatt, plusz egyszer kidőltem a sorból a tányéros felvonónál – ami nagyjából olyan elképesztő sikernek számít, mintha Quasimodo hátúszásban olimpiát nyerne. De már nem voltam „nyomi” – tényleg síeltem. Még ha bot nélkül is, mert az ugye ilyenkor még minek.

Ekkor már éreztem, hogy a reggeli futás és az egész napos síelés kombójával benevezhetek majd az alpesi amatőr Iron Lady-re, ezért tartottunk egy napfénybe kifekvős szünetet Dével, a hüttés ebédnél pedig lelkiismeret-furdalás nélkül rendeltem Wienerschnitzelt. Amiből kihoztak egy akkora szeletet, amekkorát még életemben nem láttam – de valószínűleg a többiek sem, mert leplezetlenül bámulták az egész tányéros, krumplihegyen heverő és áfonyaszósszal tálalt hússzeletet. Én bírok enni, főleg ilyen fizikai terhelés mellett, ám a köret nagy része így is ott maradt. Azért megtapsoltak, amiért a husit leküldtem. Időközben elterjedt, hogy Geburtstagskind vagyok, úgyhogy meg is ölelgettek. A többiekkel egyébként csak ekkor találkoztam, mert ők nyilván a legdurvább pályákra mentek.

Délután jutott egy kis idő gatyába magunkat a hotelben, aztán a Via Culinaria gasztro-körút újabb állomása következett. A naplementét a több mint ezer méter magasan fekvő Bergdorf Priesteregg faház-falvacska tábortüze mellett proseccózva néztük meg, hogy aztán az ugyancsak rusztikus stílusú Huwi’s Alm étteremben vacsorázzunk egyet. A fokhagymás házi kenyérrel tálalt salátát olyan főétel követte, amilyet még sohasem láttam: nyershús-szeleteket kaptunk egy tálban, amelyeket mi süthettünk meg az asztalnál egy fémből készült, három gázlángos alkalmatosságon.

A kúpszerű felső rész tüskéire kellett rászúrni a husit, néhány perc után megfordítani, és így – zsiradék hozzáadása nélkül! – kész is. Alul körben zöldségek hevertek, hogy a rájuk csöpögő lével fenséges húsleves elegyedjen. Ja, és olyan szószokat kaptunk mellé, amiknek nem tudom ugyan a nevét, de az ízük természetesen isteni. A desszert felszolgálásakor pedig megjelent a(z egyébként magyar) pincérnő egy tűzijátékos szív alakú tortácskával – így sikerült fokozni a tökéletesen gyönyörű napot.

Szombaton már okosabb voltam, nem futottam síelés előtt. Annál is inkább, mert mezítláb is robotzsaruként jártam az izomláztól. Détől kiérdemeltem a Speedy becenevet, a tányéros felvonón pedig már annyira stabilan közlekedtem, hogy nyugodtan bambultam közben a Magas-Tátrával egybefonódó hegyekre. Élveztem, hogy pontosan érzem, hogyan és mikor kell megállnom – mintha a léc a testemhez tartozott volna, már nem idegen ellenségként feszült a lábamon.

Ebédre megint olyan kaját kaptunk az Asitzbahn középső állomásánál, amilyet még sosem láttam: a bladl édesen és sósan is fogyasztható, olajban kisütött rozslisztes csemege. Az egyik nagy tálban sonkával és burgonyával töltöttek kaptak helyet, a másikban pedig töltetlenek – utóbbiakra háromféle helyi lekvárkülönlegességből lehetett kanalazni. Alig bírtuk eltüntetni a tekintélyes mennyiséget, utána pedig újratöltötték a tálakat, tehát mindenki derékban feszülő nadrággal állt fel. Az egyik kolléga anyagcseréje különös misztikumot jelentett számomra, hiszen vékony alkatának ellenére a másfél liter sör mellé tizenvalahány bladl csúszott le neki, amiből én csak három és felet bírtam megenni.

Jól tettem, mert félóra múlva a Flying Fox XXL nevű alkalmatosságon egy drótkötélre erősítve száguldottam át egy alpesi völgyön – százvalahány méter magasan, 1,6 kilométeren keresztül, 140 km/h-val. Hihetetlen élmény volt, igazi adrenalin-löket… Legszívesebben mentem volna még vagy hat kört. Hiába tűnik vakmerőnek a kunszt, a sokkilós felszerelés igazából meglepően kényelmesen simult rám, és végig biztonságban éreztem magam, tehát tényleg csak a panorámára kellett figyelnem.

Délután maradt idő egy kis wellness-re, ám mivel a szaunában teljes meztelenség az előírás, és nekem még mindig van egy pici rendeznivalóm magammal e tekintetben, csak békésen üldögéltem egy kicsit a meleg és illatos előtérben. Aztán felálltam és eljöttem, mire csapatunk egyik tagja egy szál himbilimbiben utánam rohant, hogy nem az ő köntöse van-e véletlenül rajtam. Mondtam, hogy nem, és bizonyítékul felmutattam a saját szobakártyámat a zsebemből – ettől szerencsére nyomban megnyugodott. Fogalmam sincs, tök meztelen munkatárs láttán mi az etikett, úgyhogy azt a stratégiát választottam, hogy pókerarccal szempillát rebegtetek.

Szerény hajlékomba visszaérve újabb meglepetés fogadott, ugyancsak német pasastól. Dé kérdezte a szobaszámom a Facebookon, nagyjából kilenc kacsintós szmájli társaságában. Igen, miután rendkívül precízen megtanított az alapvető síkunsztokra, majd kézfogással elköszönt – tehát lejárt a megbízatása –, szó szerint felajánlotta, hogy töltsem el életem legjobb éjszakáját a társaságában. Vetettem egy pillantást csodafinom illatú tusfürdő-sampon és testápoló mellé csomagolt Mama Thresl’s Sicherheits-Solution feliratú kotonra, majd beugrott a turisztikai hivatal „Österreich: oben und unten” kampánya, és röhögve megállapítottam, hogy bár szívesen hagynám magam mögött az utolsó gátlásaimat, ez így most nem fog működni. Dé viszont a síoktatás és az óvóbácsiság mellett kommunikációs tréningeket is tarthatna férfiaknak, mert ritka kincs az ilyen nyílt, mégsem tolakodó őszinteség.

Mire legközelebb észbe kaptam, már az 1326-ban nyílt leogangi Kirchenwirt hotel éttermében ültem, és a pincér a bort prezentálta. Még sosem prezentáltak nekem bort, de a többieknek nyilván igen, szóval én is úgy tettem, mintha teljesen természetes lenne, hogy a pincér hófehér kendővel érintvén a palackot feltartja azt, mint Rafiki Szimbát Az oroszlánkirályban, és átszellemült képpel mesél róla. A németek elismerően bólogattak – még a szállodatesztelő gasztroszakértő is, aki idén már negyedszer megy Mauritius-ra, és egy kicsit unja –, így sejtettem, hogy nem fogom úgy kiköpni, mint egyébként a borok kilencvenkilenc százalékát.

Hosszú nevű fogásokat komponáltak nekünk látványos tálalással, a levest például előmelegített és snidlinggel díszített tányérba locsolták nekünk fejenként egy-egy apró kancsócskából, aki pedig kávét rendelt, húsz centi magas lábon álló apró ezüsttálcán kapott mellé remekbe szabott háromcentis minikuglófot. A desszert Mozart-golyó inspirálta császármorzsa volt, marcipánnal és pisztáciafagyival. Utána pedig megkaptuk Leót, a plüssoroszlánt a tüneményes PR-os csajszitól – és a sok liter sört ivó kollégánál ekkor diszkréten elszakadt a cérna, mert valószínűleg a bor meg a snapsz kicsinálta. Átszellemült arccal, magas hangon szólaltatta meg a kabalát, mire egy szót sem értve, mégis röhögve és könnyezve borultam a hófehér abroszra.

Még a másnap reggeli kocogás közben is vigyorogtam. Akkor is, amikor a szállodából kicsekkolván a menedzser kezembe nyomta a ház ajándékát – a harmadik szatyrot, kurva nehéz ez az újságíró szakma! – és kirántotta a kezemből a bőröndömet, hogy saját kezűleg adja át a számomra odarendelt taxisnak.

Salzburg felé zakatolva még egyszer megcsodáltam a mesés hegyvonulatokat, átszállás előtt betoltam még egy Wienerschnitzelt – csakis áfonyadzsemmel! –, majd felültem a München felől érkező RailJet-re, melyen egy csapat bajor népviseletbe öltözött úriember közé szólt a helyjegyem. Ők Bécsnél leszálltak, kikapcsolván a hús-vér Szateggyet.


Kapcsolódó posztok:


További utazós bejegyzések itt.


Még több cikk: