Tegnap lettem huszonhat éves. Ilyenkor trendi drámázni, hogy ez már közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz – de engem ettől nem ráz ki a hideg. Már csak azért sem, mert határozottan érzem: minden eddiginél közelebb vagyok önmagamhoz, amiben az elmúlt esztendő során nyolc ország végtelen sok élménye és tapasztalata segített.

Nyugi, a nyolcba Magyarországot is beleszámoltam. Így mindjárt nem tűnik úgy, mintha folyton úton lennék, ugye?

Pedig tényleg folyton úton vagyok, és ezalatt nem feltétlenül csak az autót, a vonatot, a buszt vagy a repülőt értem. Gyakran ki sem kell lépnem a házból ahhoz, hogy elképesztő dolgokat lássak meg. (Pláne, ha a szomszéd nem húzza be a függönyt, de az már egy másik történet.)

Legutóbb például az volt az elképesztő dolog, hogy kedden érdekes levelem érkezett: a salzburgi regionális turisztikai hivatal munkatársa invitált egy német újságíróknak szervezett, csütörtöktől vasárnapig tartó sajtó-síútra, melyet az utolsó pillanatban valaki lemondott, így gondolták, simán mehetne akár egy magyar is helyette.

Az érem egyik oldala volt, hogy gyakorlatilag hozzám vágtak luxus minivakációt ingyen, kiskirály életérzés, habzsi-dőzsi, gasztro-wellness. A másik pedig, hogy egyedül kell eljutnom egy olyan helyre, aminek a nevét elsőre le sem bírom írni helyesen, minden tök németül lesz, továbbá szánni valóan balfasz vagyok síléccel. A három másodperces mérlegelés eredményeként most Saalfelden Leogang-ból üdvözlök mindenkit nagy szeretettel.

tempty-szulinap-26-leogang

Ich war das Geburtstagskind!

Ez volt az első születésnapom, amit távol töltöttem a családomtól. Otthon hamarabb kaptam tortát és ajándékot, utána hadd etessenek az osztrákok.

Azt hiszem, ez a fajta mintaszegő, komfortzónából kilépő, bámulatos lehetőségnek köszönhető végkifejlet ragyogóan fémjelzi azt a változást, amin a közelmúltban keresztülmentem.

Egy éve még agyaltam volna, hogy jaj, hát izé, nem is tudom, kéne-e menni. Egy éve még rajta sem voltam Ausztria sajtólistáján, mert időközben lettem főszerkesztő, bocsi! Két éve pedig mémnek való fejet vágtam volna attól a szótól, hogy síelés. Most már csak közben vágok, ám tulajdonképpen élvezem az olyankor megnyilvánuló alternatív mozgáskoordinációm.

Huszonöt évesen lettem vagány. Huszonöt évesen tanultam meg nem szégyellni a gyengeséget. Huszonöt évesen lettem műfordító és főszerkesztő, mindez helytől és időtől függetlenül. Huszonöt évesen lettem reiki mester, okleveles szellemgyógyász és kezdő csikungos. Huszonöt évesen lettem örök felmentettből a Testnevelési Egyetem hallgatója. Huszonöt évesen tanultam meg, hogy vannak helyzetek, amikor mindez lófasz, mert ott állok tanácstalanul, széttárt karokkal. És azt is huszonöt évesen tanultam meg, hogy bármi történik, nem önmagában érdemes szemlélni, hanem egy nagy egész részeként.

Szóval fantasztikus volt huszonöt évesnek lenni. Már a huszonnégyet is imádtam, a huszonhatot meg aztán pláne fogom! Főleg, hogy igazi, süvítős síszáguldással indul… mintha valami hatalmas kezdetet jelképezne, amihez még rengeteget kell fejlődnöm, és sok korlátot – remélhetőleg nem szó szerint – leküzdenem, de siklok állok elébe!

Közben pedig nem győzök hálát adni a lehetőségekért, és megköszönni mindenkinek, aki nyújtja őket; vagy éppen mellettem áll, amikor sorsdöntő bólintásra adom a fejem. (Bocs, ha az Oscar-gálás zárómondattal közhelyes lett a befejezés, egyszerűen nem maradhatott le. Fájdalomdíj gyanánt tegnap este elkortyoltam két pohár proseccót az egészségedre – hütték között, tábortűznél, a már csillagos ég alatt az alpesi naplementében.)


Tavaly ilyenkor:


Még több cikk: