Az észlelés szubjektív, az élmény egyedi, a vélemény pedig szabad. Mégis vannak olyanok, akikkel ha leülsz egy asztalhoz, és beszélgettek egy jót az atommagkutatásról, kisvártatva váltig állítják majd, hogy kanapén fekve győzködted őket a brit időjárás viszontagságairól.

Én egyébként szeretem a kicsit kattant embereket. Akikkel az atommagkutatástól kezdve a brit időjárásig tényleg minden beleférhet egyetlen csevejbe, s közben egyáltalán nem kell odafigyelni a testhelyzetünkre, mert akár az asztalra tett lábunkkal is inthetünk a mondat végén, hogy a nyomatékosítás tuti legyen.

Gond akkor akad, ha valakinek a kapcsán felmerül a gyanú, hogy nem kicsit kattant. Hanem például nagyon. Mert ijesztő mértékben máshogy értelmezi a dolgokat.

Melyik az igazi? | Fotó: deviantart.net

Melyik az igazi? | Fotó: deviantart.net

Ilyenkor két választásod van. Az egyik, hogy szépen, türelmesen elmagyarázod neki, te miként látod a helyzetet. Hogy a te világodban mi történt pontosan – ha már nem tudja, legalább elképzelhesse. Végül is van rá esély, hogy megértse.

De sajnos sokkal sanszosabb, hogy amikor elkezded ecsetelni, milyen volt az asztal, aminél ülve eszmét cseréltetek, ő türelmetlenül közbevág: „miféle asztal? Kanapén feküdtünk, te állat!” És akkor csak nézel, mint borjú az új kapura.

Egy pillanatra még el is bizonytalanodsz, hogy talán neki van igaza, elvégre olyan meggyőződéssel hangoztatja. Aztán morfondírozni kezdesz rajta, hogy valamilyen szögből és megvilágítással nem erősen kanapészerű-e véletlenül az a szerencsétlen asztal. A vége úgyis az lesz, hogy feladod az érvelést, hiszen a csatabárd elásásáért nyilván bele kell dugnod a fejed a homokba.

Idegkímélő megoldást jelenthet a második alternatíva – mert az előbb említettem, ugye, hogy két választásod van. Ez abban merül ki, hogy az illetőt a képzeletbeli kanapéjával együtt hagyod a jó büdös francba. Hát kinek van ideje és energiája a nyilvánvaló tények boncolgatására? Igen ám, csakhogy a történtek hatására megkérdőjeleződhet benned a „nyilvánvaló” és a „tény” fogalma. Már tudni fogod, hogy a te világod nem feltétlenül másnak a világa. És egy kicsit fájni fog, ha közöset feltételeztél róla.

Az ő oldalán is kétfajta viszonyulás lehetséges. Az egyik, hogy tényleg teljesen másképpen tapasztal meg mindent, tehát őszinte értetlenséggel, illetve abból eredő bosszúsággal magyaráz neked. Nem akar ő rosszat, nem akar veszekedni sem – csak arra vágyik, hogy valaki megértse. Biztos akad, aki megérti, mert mondjuk rögtön rábólint, hogy egy rosszul összerakott ikeás asztalból simán lehet kanapé. De te nem érted meg, kár úgy tenni.

A másik eset – a szomorúbb és gyakoribb is egyben –, hogy a párhuzamos valóságba szakadt ismerős tudatilag ugyanazt éli meg, amit te. Pontosan emlékszik a beszélgetésetek témájára és környezetére, csak valamilyen érzelmi okból kifolyólag talán önmaga előtt is tagadni kezd.

Például beugrik neki, hogy az asztallal, a témával, esetleg veled valami nem oké. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért úgy tesz, mintha máshogy történt volna meg. Átírja a múltbéli forgatókönyvet, és reméli, hogy a jelent is sikerülhet újrajátszani vele.

Én pont az utóbbival szembesültem nemrégiben, és rögtön kiadtam magamnak bölcs tanácsként, hogy szarjam le. Mert ez a harc nem az enyém, hanem az illető fejében megy végbe. Magával kell tehát megvívnia, nem velem.

De mivel minden viszonylagos, ilyen szituban sosem árt egyszer őszintén és tiszta fejjel végiggondolni, hogy az az asztal nem volt-e kanapé esetleg. Bár mindkettőt kiválóan rá lehet borítani azokra, akik összekeverik az egyiket a másikkal – és néha ennyi kell a lelki békéhez.


Még több cikk: