„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?

A fatalista abban hisz, hogy ha csukott szemmel lefekszik az ágyra, akkor is megtörténik vele, ami benne foglaltatik a sorsában. A materialista pedig aktívan előretörve száz százalékig biztos benne, hogy cselekedeteivel anyagi szinten a maga szerencséjének a kovácsa.

Én a kettő között lavírozom – helyzettől függően látom éppen vagy így, vagy úgy. Mert hiába simogatná az egómat, ha kijelenthetném, hogy az egész életemet én irányítom, a legnagyobb kérdésekre azonnali és intuitív választ adok. Olyankor mintha valaki odaföntről megfogná a kezemet, és a fülembe súgná: így lesz jó.

Dat realization!

Dat realization!

A jó viszont relatív fogalom. Nem habkönnyű, kényelmes sétagaloppot jelent. Hanem azt, hogy mi a fejlődés szempontjából áldásos. És az néha bizony néha maga a szívbe-húsba markoló fájdalom.

De még ennek tudatában is felmerül a kérdés, hogy ha Belzebúb például úgy dönt, ma másik útvonalon megy haza, mire balra a harmadik mellékutcában a fejére esik egy random zongora, akkor vajon a három százaléknyi szabad akaratával baszta el, esetleg így volt megírva?

Objektív válasz nincs. Aki mégis annak hiszi a sajátját, jobb, ha most rögtön feláll a gép elől, és megkeresi balra a harmadik mellékutcát. Az itt maradókkal pedig megosztom az én verziómat, ami úgy néz ki, hogy…

Sorsunk bizonyos „kötelező” vállalások alapján a tulajdon döntésünk, tehát javarészt a saját kezünkben van.

Viszont nem a korlátozott mozgású kis fizikai mancsunkban, hanem a teljes önvalónk kezében: amiből nem szivárog ki homokszemek módjára a lényeg, és át lehet fele fogni az eget meg a földet.

Szerintem az élet olyan, mint egy újság-előfizetés. Nagyjából eldönthettem előre az időtartamát, és azt, hogy mit óhajtok belőle elolvasni. Akadnak tartalmasabb, sőt nehezen emészthető lapszámok, meg kötelező közhelyekkel tarkított ünnepi duplák is. Néha fejmasszírozó, máskor faszkorbács a hozzácsomagolt ajándék. Már utóbbit is képes vagyok rendíthetetlen belső nyugalommal kibontani. Már a remittendákat is képes vagyok elnéző mosollyal lapozgatni. Már a következő lapszámokat is képes vagyok félelem nélkül, őszinte kíváncsisággal várni.

Legalábbis többnyire. Amikor valamiért mégsem, nagyon szeretem azt hinni, hogy az egészet kézben tartja a tudatos énem. Hogy mindegy, hány százaléknyi tulajdonrésze és döntéshozatali hatásköre van a Karma Kft.-ben, de pont annyi, amennyivel tényleg el tud baszni, vagy éppen el tud érni mindent. A hitem olyankor egy kicsit „összemegy”: a nagy egész helyett a saját kis világomban hiszek, Belzebúb gyászoló családjával pedig kíméletlenül közlöm, hogy mi a francnak ment balról a harmadik mellékutcába az a hülyegyerek.

De a tükörbe nézve tudom: ezzel a szemléletmóddal nem vagyok a helyemen, igyekszem hát visszazökkenni, hogy a nagy egész része legyek. Amikor tökmindegy, hogy a saját felsőbb énem, a jóistenke, Jézus, Buddha, Allah, Németh Sándor, Sai Baba vagy egy őrangyal súgja a fülembe, mit kell tennem.

Mert tudom, és kész – ez a lényeg.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: