A „komm” szak a magyar felsőoktatás kehes lova. Időnként szóba kerül, hogy le kéne már lőni, aztán valahogy mégis életben marad. Most megint felmerült a kormányzati eutanázia lehetősége, mely kitűnő lehetőséget biztosít rá, hogy akiknek fingjuk sincs az egészről, ugyancsak véleményt nyilvánítsanak róla.

Pedig a kommunikáció tudományterület – belőle építkezik egy csomó szakma. Abszurd tehát azt vitatni, hogy mennyi értelme van.

A leggyakoribb ellenérv, hogy „kommunikálni mindenki tud”, ám ilyen alapon számolgatni és gyógyulgatni is, tehát talán mérnök- meg orvosképzésre sincs szükség. Amiket egyébként ugyanúgy el lehet végezni szerény képességekkel, mint a bármely másik diplomás képzést Magyarországon: megszokott dolog hatodévesként parádézni egy hároméves szakon.

Példátlan érdeklődés.

Példátlan érdeklődés.

Eszem ágában sincs vitatni, hogy a kommunikációs oklevelet szerzettek jelentős részénél kár volt a gőzért. Főleg meg a pénzért. Csakhogy ez szinte minden másra is igaz, mert a hazai felsőoktatásban minden valahogy olyan furcsán van kitalálva. Ésszerűtlenül, messze nem költséghatékonyan.

Viszonylag magas pontszámmal elmehet az ember bármelyik divatszakra, mely éves szinten a foglalkoztatható friss diplomások létszámának többszörösét okádja a munkaerőpiacra.

Akinek pedig az írástudatlanság határáról árulkodik a középiskolai bizonyítványa, nyugodtan próbálkozhat valamilyen természettudományi vagy műszaki dologgal, „félévente két tárgyat teljesítek” tempóban.

Én kommunikáció alap- és mesterszakon végeztem. Hasznos volt, szerettem. Ezen a területen (is) dolgozom, de sohasem vártam, hogy személyre szabott álláshirdetésbe botoljak, vagy hogy bárki is térdre boruljon előttem, amikor meglátja a papíromat. Lehetőségeket kerestem, nem pedig a sült galambra vártam.

Voltak olyan csoporttársaim, akik azt hitték: a hat szemeszter leteltével postai behívót kapnak, hogy ugyan, dolgozzanak már a médiában. És olyanok is, akik végig hangoztatták, hogy ez az egész szart se ér. A kedvenceimnek pedig azok bizonyultak, akiket összesen kétszer láttam, előbb-utóbb mégis lediplomáztak. A kreditrendszer előnye, halleluja!

Az imént felsorolt jelenségek viszont legkevésbé sem a kommunikáció szak számlájára írhatóak. Emberi hozzáállásról van szó, melyet az alanya határoz meg, nem pedig a tárgya.

Bocs, ha oktatáspolitikai elmélkedésre számított tőlem a kedves közönség, meg arra, hogy a hatalom a professzionális közléseket biztos csak központosítani akarja. Szerintem mindez részletkérdés, mert…

Az egésznek az alapját a társadalmi viszonyulás adja, mely minden idők egyik legértelmetlenebbjeként tekint a kommunikáció szakra.

Akik nem ismerik, azért szeretik rossz hírét kelteni, akik pedig fogalmatlanul végezték el, azért szoktak róla fröcsögve nyilatkozni. Pedig egy papír annyit ér, amennyit a gazdája beletett – nem többet, nem kevesebbet.

Akkor hát mit kéne kezdeni ezzel a drága jó kommunikáció szakkal, ha a megszüntetés és az egy intézménybe központosítás rossz ötlet, a csoportos agyátültetés pedig egyelőre lehetetlen?

Azt, amit a többi képzéssel is: először is gatyába rázni a felvételi követelményeket, hogy ne dülöngélhessen a padban állam bácsi pénzén minden hülye. Majd annyira emelni a tandíjat, hogy aki az előbbi szintet képtelen megugrani, legyen szíves az eddiginél busásabb összeget befizetni.

Végül olyan ösztöndíj-rendszert kialakítani, mely nem arra apellál, hogy havi ötezres egy főre jutó bevételről kelljen igazolást photoshoppolni, hanem kizárólag a teljesítményre: aki jól teljesít, kapjon lóvét vagy legalább tanuljon ingyen, viszont katonatiszt módjára perkáljon, aki csak lóg meg szarik az egészre.

Ja, és nem ártana, ha a lenne valamiféle kommunikáció a felsőoktatási intézmények meg a munkaerő-piaci szereplők között. Debrecenben, ahol a mesterszakot végeztem, ez nagyjából működött – bár a cégek hajlamosak csicskát látni az egyetemistákban, akik örülnek, ha három hónapig ingyen szophatnak. De ez már egy másik történet, bár ugyancsak a tipikus magyar mentalitás iskolapéldája.

Talán a messzemenő eszmefuttatások helyett inkább meg kéne kérni egy képi ábrázolás szakos hallgatót tízéves gyereket, hogy rajzolja újra az egész főiskolai-egyetemi rendszert. Kommunikáció szaknak így biztos jutna benne hely, botcsinálta döntéshozóknak viszont annál kevesebb.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: