Pénz, elismerés és szeretet. Ez az a három dolog, amiért mindent hátrahagyva képesek loholni az emberek. Nekem úgyszintén a vágta volt az alapvető üzemmódom, így nemrég még egy néhány perces vagy órás lazítás kedvéért is a farkam alá kellett csapnom. Azóta viszont rájöttem, hogy nem is az az élet értelme, amiért küzdöttem.

Gyakran szokás azzal a kifejezéssel dobálózni, hogy „az élet értelme”. Mintha valami magasztos, megfoghatatlan, s ennélfogva elérhetetlen dolog lenne. Ha valaki azt állítja, hogy megtalálta, túl okosnak vagy túl hülyének nézzük, mert nem egy hétköznapi kijelentés ez.

Pedig az élet értelme már-már bosszantóan egyszerű, hétköznapi, s pont emiatt könnyű elsiklani fölötte. Magyar szavam sajnos nincs rá, bármennyire is kerestem. De angolul bliss-nek hívják, és mindjárt elmondom, mit jelent.

Egyszer lefotóztam.

Egyszer lefotóztam.

A bliss olyan üdvözült boldogság-pillanat, amikor itt és most vagy. Egy kicsit hedonistán, mindent leszarva, elveszve a varázslatban – egyszersmind derűsen tekintve a jövőre, békében a múlttal. Az ellentétek harmóniája, a külső belső egyensúly ragyogása.

A legérdekesebb benne, hogy nem harcolni kell érte. Hanem elengedni, lehetőleg minél több mindent. És akkor egy idő után reggeltől estig, estétől reggelig bliss lesz. Legalábbis azt hiszem. Csak feltételezem, mert elengedni rohadt nehéz azután, hogy fejvesztett futamra szocializálódtunk, a fene egye meg.

A bliss szó úgy hangzik, mint amikor egy vízesés cseppekkel borított szikláin megcsillan a napfény. (Vagy amikor reszket a hold a tó vizén, de most valaki vágjon tarkón, különben a csinibabás dallamtapadástól nem menekülök estig.)

Tehát nem úgy hangzik, mint a falat kaparó kétség: hogy jaj, vajon elég jól csinálom-e, amit csinálok, illetve ezt kell-e egyáltalán csinálnom. Mert vannak az életben olyan szituációk, amikor el kell dönteni, mi a fontos.

A bliss elkerül, amíg az anyagi világban leledzenek a célok. Én legalábbis a létezéséről sem tudtam, amíg azon aggódtam, hogy mennyit keresek, mennyire nyerő a státuszom… És mindezek után zárójelben, magam előtt is szégyellve morfondíroztam: egyáltalán tudok-e szeretni, szerethető vagyok-e.

A célokat láttam magam előtt, az utat viszont nem – ami halálra idegesített. Már sejtem, hogy igazából az út élvezete a cél, közben pedig feladatok és jutalmak jönnek. Ha nagyon rohantam, utóbbiakat észre sem vettem.

A szüleim nagyon jót tudnak röhögni azon, hogy akkor is tizenegy tájt kelek, amikor ezer a dolgom, és szemrebbenés nélkül eltűnök egy-egy órára futni, meditálni, aztán meg kozmetikushoz.

Már nem érdekelnek a látszat-elvárások, mert a bliss feltölt annyira, hogy este két teljes munkanapnyi regényt fordítok, utána pedig pihenésként letolok két másik melót.

Beoszthatnám a napomat kiflire-karikára, hogy iksz órától ipszilonig ez van, majd szünet, és következik emez meg amaz. Mindig csak arra hajtanék, hogy kipipáljak egy teendőt, készen legyek az éppen aktuálissal – mint valami robot, akinek az összes többi életterület valahová beszorított, és emiatt korlátozott tevékenységeket jelent. Elfogadom, ha valakinek pont ez a bliss-receptje, s a „to do” lista rövidülésétől csillan fel a napfénye.

Az enyém viszont a szabadságtól ragyog, amit most már tudatosan őrizgetek magamban. Így egyre gyakrabban és tovább érzem, hogy benne vagyok a célban – még akkor is, ha végtelen út visz előre. A cél az út, az út a cél. Akkor meg hova rohanjak, de főleg minek?


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: