„Vegyél” – teszem elé a süteményes tálat, amikor látom, hogy valami bántja. „Nem kérek” – tolja félre, mert ő annál jóval tudatosabb. De nem elég tudatos ahhoz, hogy ezt megússza. Hisz nemcsak sztárguruk léteznek, hanem olyanok is, akik tükröt tartva tanítanak. És ha bekopogtat egy, az élet onnantól kezdve nem piskóta.

„Hát milyennek képzelted?” – térek a lényegre.

„Nem tudom. Nem volt konkrét kép a fejemben. Másoknál láttam listát, hogy hány éves legyen, hány centi, meg mekkora a fizetése, de az én papíromon mindössze egyetlen tulajdonság állt volna. Hogy legyen őszinte. Persze, fontos a külső is, hogy a fészkesbe’ ne lenne, meg akad egy rakás belső érték is, ami nem hátrány, ha megvan valakiben. Őszinteség nélkül viszont az egész ember elmehet a fenébe, nem?” – árad ki belőle egy szuszra, mire keserűen felnevetek.

„Ennek a lova se kéne...”| Fotó: freedwallpaper.com

„Ennek a lova se kéne…”| Fotó: freedwallpaper.com

„Jellemző… Egyet kérsz, de az a legnehezebb. Egyetlen elvárásod van, de az a minden…” – akadok el a válasz felénél, mert a többit nem tudom, hogyan tálalhatnám kíméletesen. Azt, hogy a fenébe elküldés szerintem nem opció, hiába fontolgatja itt a szabad akarat adu ászával incselkedve.

Eljátszhatja a janit, hogy megrázza magát és továbbmegy – mintha a tíz deka parizert átnyújtó csemegepultosnak böffentené oda: „nem ezt kértem!” –, csak hát az utunkat keresztező másik sohasem tíz deka parizer. Még akkor sem, ha a felvágottéval egyenértékűnek tűnik az érzelmi intelligenciája szegénynek.

„Akkor mi a lószart csináljak ezzel a hülyével?” – hangzik el szájából a hétköznapok hús-vér tanítómesterével összefutók legvelősebb kérdése.

„Ami jólesik” – vágom rá nemes egyszerűséggel. Legszívesebben hozzátenném, hogy nem árt óvatosan bánni a jelzőkkel, hiszen fölösleges a bútorboltban reklamálni, ha idiótát lát a tükörben. Érzéketlennek tartom a fogyasztói társadalomból átsejlő példákat, bántani pedig nem tisztem. Éppen eléggé bántja a helyzet. Hogy rejtélyes módon beférkőzött a gondolataiba valaki, akinek ott látszólag semmi keresnivalója nincsen.

„Tudod, mi esne jól? Az egyik pillanatban a pofájába mondanám, hogy csalódást okozott nekem. A következőben pedig inkább visszaforgatnám az idő kerekét, hogy még véletlenül se legyek ott és akkor, ahol és amikor találkoztam vele” – sóhajt fel.

De nem úgy, mint akinek indulat szüli a szavait. Hanem úgy, mint aki hosszas agyalás után, mindent latba vetve jutott erre a fájdalmas következtetésre. Eszem ágában sincs hibáztatni érte. Sőt, a tanítómesteres dumával sem hozakodom elő, mert nem sok felszínesebb látszatbölcs szöveg létezik, mint azt hangoztatni éles helyzetben.

„Szerintem előre kéne nézned. Mindketten tudjuk, hogy szó sincs tévedésről, mert valamire csak jók lesznek a legkevésbé sem őszinte embered ébresztette gondolatok és érzések. Legfeljebb elrettentő példának, ha másra nem” – kacsintok rá, s már ő is nevet. Szívből, önfeledten.

Ahogy csak az őszinte lelkek tudnak, akik nem félnek saját maguknak és másoknak bevallani, ha éppen nem piskóta az élet.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: