Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kénytelen voltam felállítani egy aranyszabályt: saját magamon kívül senkinek sem tartozom elszámolással arról, hogy mikor, hol és mit (nem) csinálok. Adok én szívesen az időmből meg az energiámból, ha úgy alakul, ám amint valaki követelni kezd belőlük, érzelmileg szinte azonnal eltávolodom.

Legalábbis nagyon szeretném elhinni magamról, hogy mindig ennyire következetes faszagyerek vagyok. Többnyire sikerül, mert a lelkiismeretem ingoványos talajon is bombabiztosan kalauzol: így már a jelenben oda tudok figyelni, hogy ne hozzak olyan döntést, amire később fájdalmas lenne visszatekinteni.

Mindezzel együtt – vagy éppen mindezek ellenére – felbukkan néha valaki, aki váltig állítja, hogy tartozom neki. Mármint nem lóvéval, hiszen azt aránylag egyszerű volna rendezni. Hanem megértéssel, törődéssel, szeretettel… azt pedig nem bírok rendelésre adni.

Talán szőrös, de nem eladó. | Fotó: background-kid.com

Talán szőrös, de nem eladó. | Fotó: background-kid.com

Aprócska családban élek, hárman vagyunk a szüleimmel. Ez passzol a lelki alkatomhoz, piszok szerencseként élem meg. Nálunk sosem kopogtatott nagynéni, nagybácsi, unokatestvér meg egyéb rokon, hogy ez vagy az kéne, s úgy nőttem fel, hogy nekem sem jutott eszembe kötelező kötelékek mentén várni a szívességet.

A kortárs csoportban döbbentem rá, hogy Mancika ordít, amiért Jucika nem játszik vele. Meg is állapítottam, hogy ilyen műsor után játsszon inkább Mancikával a behorpadt fejű legóember – mert én nem fogok, az hótziher.

Időközben először azt a következtetést vontam le, hogy tökhülye vagyok, amiért adok-kapok terén nagyjából szimmetrikus emberi kapcsolatokat képzelek el, később pedig megvilágosodtam: mégsem vagyok tökhülye, elvégre a megfelelő személyekkel ez abszolút lehetséges.

Ráadásul bármelyikünkkel előfordulhat, hogy éppen rengeteg adni- vagy kapnivalója van, tehát igencsak kibillenhet a mérleg nyelve. Mi több, nem biztos, hogy az iksz helyre tett „befektetés” ugyanott fial hasznot, mert az egyensúly nem két emberen múlik, hanem az univerzum alaptörvénye.

Nem tudom, az is az univerzum alaptörvénye-e, hogy viszonylagos tudatosságom dacára olykor megjelenik az életemben egy-egy felnőtt Mancika.

Nem csupán szívességet vár tőlem, hanem az egész sorsának megfordítását. Hogy cselekedjek, hallgassak, segítsek, tanítsak, gyógyítsak – de lehetőleg mindet egyszerre és gyorsan.

Van az a helyzet, amikor önként vállalok hasonló szerepet valaki mellett, ám tisztában vagyok vele: akinek a legnagyobb szüksége lenne ilyesmire, sosem üldözne a kérésével.

Bensőséges beszélgetések során véletlenül elejtett félmondatok hozzák ki belőlem a terézanya-ösztönt, a „ments meg, különben végem van!” jellegű felkiáltások pedig inkább a menekülésit. Lehet, hogy ez valamilyen szinten köcsögség, de legalább nyíltan szoktam jelezni, ha a szituáció részemről nem oké.

Mindig megmondom, hogy „hé, ember, nem vagyok messiás, szóval még véletlenül se számítsd úgy az időt, hogy Alexa előtt és Alexa után”. Főleg azért ne, mert sosem szerencsés dolog száz százalékban kívülről várni a megoldást.

De az eszemmel hiába tudom, hogy így mennek a dolgok: a szívem egy-egy Mancika miatt néha azért össze-összeszorul.


Még több cikk: