„A világ anyagból és energiából áll, minden más ezek következménye” – hangzott el az egyetemi előadáson, miközben félálomban az izomrostok felépítését bemutató diasorra meredtem. Megállt a toll a kezemben; két paradigma csapott össze a fejemben.

Kétségtelen, melyik oldalon állok: az anyag és az energia számomra következmény, nem ok. Gondolattal teremtek valóságot, nem valósággal gondolatot. Az izomrostjaim az enyémek, de az izomrostjaim nem én vagyok.

Ám ott állt előttem a tanár – egykori sportoló, jelenlegi tudós –, és látszott, hogy neki ez véresen komoly. Hogy ő a saját maga szemében egy szövetkupac, akiből egy háromváltozós-koszinuszos egyenlet alapján ki lehet számolni bizonyos dolgokat.

Poén, hogy az idézet meg a képlet ugyanolyan színű füzetbe került nálam, mint a szellemgyógyász tanfolyam anyaga, ráadásul ugyanabba a táskába. Szeretem méhecske módjára sokfelől összeszedni az információkat, hogy aztán a megértés mézét kotyvasszam belőlük magamnak.

Kakukktojás? | Eredeti fotó: yogaasitis.com

Kakukktojás? | Eredeti fotó: yogaasitis.com

Az se baj, ha valami nagyon anyagi, vagy éppen nagyon nem az, hiszen még a szélsőségek is – valahol a végtelenben – párhuzamosok módjára összefutnak. Néha már a kobakomban megteszik, ez az egésznek a sava-borsa.

Mindkét szemléletnek megvan a létjogosultsága, s nem esik nehezemre látszólag áthelyezkedni egyikből a másikba. Néhány tanóra és vizsga erejéig simán félreteszem, hogy a koszinuszos képletből pont a leglényegesebb változó hiányzik: a tudat hatalma. Elég hülyén nézne ki, hogy az izomrostok élettani keresztmetszete egyenlő tömegszer koszinusz alfa per rosthosszor sűrűség a tudat erejének négyzetgyöke alatt, tehát ez utóbbi rész egyszerűen kimarad.

Egy-kettő, egy-kettő, falja a bicepszem az ATP-t éhes Pacman módjára, megfeszülés után elernyeszti az antagonista párja – számokkal leírható természettudományi folyamatok összessége vagyok, halleluja!

Jó kérdés, hogy ha valóban az vagyok, miért morfondírozom el rajta: energia-e a gondolat, vagy két különböző jelenség, amelyek valamiféle kölcsönhatásban állnak egymással. Hogy mennyire királyak azok a kísérletek, ahol képzeletben mozgatják át a résztvevőket, és figyelik, milyen elektromágneses aktivitás játszódik le náluk eközben.

Már másik téma vetült a hófehér vászonra, a mikrofibrillumok keresztmetszeti képe. Lusta vagyok lerajzolni. Ó, bakker… de szerencsére le lehet tölteni az ábrát, úgyhogy csak figyelnem kell. Figyelni, ahogy ujjaim a toll körül megfeszülnek, ahogy fészkelődésért kiált az órák alatt kocka alakúra ült hátsó felem – kinematikai lánc vagyok, ahogy a tanár úr fogalmazott, tényleg.

De vajon azt is le lehet írni képletekkel, amikor két dia között szabadon szárnyal a szellemem?


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: