Mázlista vagyok, hiszen több tucatnyi ismerőshöz fordulhatnék, ha kívülről várnék táplálkozással, sporttal és életvitellel kapcsolatos tanácsot. Az önjelölt egészségguruk száma oly mértékű gyarapodásnak indult, hogy tele van a tippjeikkel a Facebook. Összeszedtem azt a négy útmutatást, amitől még mindig lehidalok.

„Por, tabletta és pótszar pótszer a siker kulcsa.”

Lehet, hogy te imádsz fehérjeporból, makadámdiótejből és műsztíviából tejbepapit csinálni, főleg csokoládémentes csokireszelékkel a tetején… Aztán meg azzal dicsekedni, hogy macskafülnyi grammjában csupán gyöknyolc szénhidrát rejlik. Lehet, hogy ez neked jót is tesz, hiszen boldogan eszed, imádod az ízét.

De pont annyira jogosít fel arra, hogy másoknak ajánlgasd, mint amennyire a tanyasi Pista bácsit, hogy lenyomja a te torkodon a piactéri lacikonyha csemegéit, amelyek ha ráborulnak a tűzhelyre, akkor aztán tényleg ég a zsír.

Receptet is kérek!

Receptet is kérek!

„Ne egyél húst / cukrot / gabonát / tejet / akármit, mer’ meghalsz!”

Ha intolerancia- vagy allergia-diagnózis hiányában ilyenre buzdítod felebarátaidat, részben rögeszmés, részben pedig szűklátókörű vagy. Így is élhetsz relatíve teljes életet, ha sikerül betartanod a saját magad emelte korlátokat – ugyanakkor nem akarhatsz közéjük szorítani másokat.

Igen, léteznek helyzetek, amikor valóban indokolt egy adott ételcsoport kizárása, de azokat kilőttem a bekezdés első mondatában. A kiegyensúlyozottság alapfeltétele az egészség, annak ellentettje pedig a feleség félelem. Márpedig ha bármit is gonosznak könyvelsz el, aztán teljes erőbedobással érvelsz ellene, olyan negatív energiákat mozgósítasz, amelyek tényleg hatással vannak az anyagcserére.

Egy külső befolyásra fogékonyabb emberkének például elég tíz percig beszélned arról, hogy a tejtől mindig fosni fog – és láss csodát, a teste produkálhatja a tünetet, még akkor is, ha eddig sohasem tette. Itt nem laktóz- vagy tejfehérje-intolerancia a kórisme, hanem mindkettőtöknél valami egészen más, aminek a kimondását inkább pszichiáterre bíznám.

 

„X sportág ilyen testet csinál, Y meg olyat…”

Oké, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, hiszen ott a jellegzetes úszóhát, a focistaláb meg a tornász mellkas. A szem előtt lévő, médiában szereplő példák azonban olyan emberektől származnak, akik versenysportolók, tehát hosszú ideje hivatásszerűen foglalkoznak a mozgással. Sőt, az edzések valószínűleg már gyerek- és tinikorukban is meghatározták az életüket, így az alkatukat is körvonalazták a hormonális fejlődés szempontjából fontos szakaszban.

Felnőttként, rekreációs sporttevékenység esetén azonban még rendszeres időráfordítás és izomépítésnek kedvező, gyors anyagcsere esetén is szinte zéró esélyed van arra, hogy „lefusd a melledet”, „túl nagy segget csinálj magadnak”, esetleg súlyzózással „kiszélesedjen a vállad”. Az efféle „rémálmok” megvalósulására csak végzetesen elcseszett, saját intuíciót folyamatosan figyelmen kívül hagyó életmód esetén nyílik némi halovány lehetőség. Ezért se akarj másokra saját hiedelmet tukmálni…

„Olyan leszel, mint én, ha követed a tanácsaimat!”

Hát ne haragudj, be is baszna! Képzeld el, ha kimennél az utcára, s azt látnád, hogy mindenfelé Schobert Norbik, Katus Attilák, Rubint Rékák, Béres Alexandrák meg Péntek Enikők szaladgálnának az eggyel idősebb generáció Bíró Icáival… Ez pont annyira groteszk és tragikomikus, mint a sajátoddal megegyező eredményt ígérni másoknak. Még a legapróbb vonásaink, sőt a testi folyamataink is rengeteg gén és körülmény kölcsönhatásán alapulnak.

A „melyik gyakorlat milyen izmot mozgat” típusú, OKJ-s fitneszedzői szintet alulról nyaldosó tudás – főleg a „kardió” és az „aerob” kulcsszavak sűrű hangoztatásával – pedig messze nem elég ahhoz, hogy bárkiből is klónt faragj. Az „olyan leszel, mint én” tehát a legnagyobb hazugság és a legbrutálisabb kapufa. Mindenkiből a saját potenciáljához mérten lehet kihozni a legjobbat.

És meggyőződésem, hogy a célért inkább befelé kell figyelni. Ezért nézek kétkedve azokra, akik kívülről kiabálnak.


Még több cikk: