Csak a negyedik nyelv idegen, a multikulti nem

„Ti hány nyelven beszéltek itthon?” – kérdeztem a Franciaországban tanult olasz-német anya és a Malajziában is megfordult skót apa kiskamasz lányait a család belga konyhájában. A fiatalabbik teli szájjal hármast mutatott. „Impressive!” – bólintottam olyan földről érkezvén, ahol janinak számít, akinek valamiből megvan „A Középfokú”.

Sokat írtam már a nyelvtanulásról. Meg arról is, hogy aki mindenféle külső-belső indokkal elzárkózik előle, megfosztja magát egy csomó jó dologtól. Persze, ez nem feltétlenül probléma, hiszen egyetlen nyelv ismeretében is le lehet élni egy életet, csak Belgiumban például nem értenék, hogy minek.

Sem történelem, sem földrajzórát nem szándékozom tartani – abból a mi közoktatási rendszerünk hasznához mérten úgyis jutott mindenkinek elég –, csupán a habkönnyű információt szeretném tálalni: a brüsszeli régióban három nyelv ismerete alap, az „idegen” a negyediktől kezdődik.

Szépséges kettősség.
Szépséges kettősség.

„Ismeret” alatt pedig nem az origós vizsgára begyakorolt nyelvtani szarságokat kell érteni, hanem azt, hogy az emberek tudnak beszélni, írni, olvasni és dolgozni.

Franciául, hollandul és angolul magától értetődő módon – noha a gall anyanyelvűek itt is szeretnek inkább a sajátjukon megszólalni, még csukott szemekkel és fülekkel is rájuk ragad annyi a többiből, hogy képesek vele akadálytalanul bánni. Ráadásul a kiejtést és a hangsúlyt a pillanat tört része alatt az éppen aktuális nyelvnek megfelelően bírják változtatni; tehát nem úgy, mint mi, akik hajlamosak vagyunk magyar virtussal kántálni.

Most hagyjuk, hogy pont emiatt úgy beleestem a hollandba, mint ló a gödörbe – milyen gyönyörű, hogy az égadta világon semmit sem úgy hangsúlyoz, ahogy az hazai aggyal ésszerű lenne! –, és néhány napig csak a parádésan csengő Grote Markt [hrottemártt] meg a leírva is bámulatos huisartsenwachtpost [höjsárcseváhtpooszt] járt a fejemben. Ha egy nap hetvenkét órából állna, biz’ isten megtanulnám az összes ilyen cukin perverz nyelvet!

36

A belgáknak szerintem egyik nyelv sem cukin perverz. Ők megszokták, hogy egyszer így, máskor pedig úgy kell kommunikálni – akár egyetlen otthoni beszélgetés keretein belül is. Természetes, hogy az egyik kifejezés így jön, a másik pedig úgy.

Különösen jó volt ezt a mixet hallani, hiszen hasonló galádságra én is hajlamos vagyok, csak igyekszem visszafogni. Mert aki nem érti, mit pofázok, önvédelemből engem könyvel el hülyének saját maga helyett, pedig nekem nincs három anyanyelvem. Csak egy, aminek sokan rácsodálkoznak a puszta létezésére.

„Ti in Ungriá angolul beszéltek?” – kérdezte a frissen hozzám csapódott brazil lány japán kolleginájának és ausztrál kollégájának kíséretében. Az ingyenes sétatúra-program után valamiért megtaláltuk egymást, hogy kis csapatként rójuk tovább az utcákat a naplementében. „Neeem, van saját nyelvünk” – válaszoltam, mire három pár szem csillant fel egyszerre, s érdeklődtek, milyen ábécével kanyarítjuk a betűket, mit szoktunk enni, hány évszak van nálunk, satöbbi.

S amikor hét óra tájt egy kávézóba húzódtunk be melegedni, én pedig érzéketlenre fagyott ujjakkal próbáltam a klotyón a gatyámat lehúzni, azon kaptam magam: gondolatban angolul fohászkodom a testemhez és a mindenhatóhoz, hogy ne hagyjon bepisilni.

Nálam ez nem szokatlan, hiszen régóta tudom magamról, hogy magyarra átváltás nélkül is képes vagyok inglisül elmélkedni és álmodni – sőt, németül úgy tanultam, hogy önkéntelen módon angolról és angolra fordítottam. (Ettől még hivatalos szituációban a frász jön rám, ha like a sir kell megszólalni, tolmácsolást például a végzettségem ellenére semmi pénzért nem vállalnék.)

Magyarországon ez a tény kérkedésnek hat, afféle intellektuális sznobizmusnak, ami vérciki. Éppen ezért most beszélek róla először még e keretek között is. Itt valamiért az a közvélekedés, hogy a magyar ember magyarul legyen szíves megnyilvánulni, különben kevésbé magyar, mint azok, akik úgy teszik. Egy multikulturális közösségben – legyen az négyfős vagy többmilliós – pedig természetes, hogy a nyelv egymás megértésének eszközeként csak a szóhasználat révén identitásteremtő tényező, önmagában semleges.

És ez a szemlélet piszkosul tetszik nekem. Valahol a lelkem mélyén egy kicsit sajnálom is, hogy egynyelvű és zárt kultúrájú nemzetbe születtem, ahol még az anyanyelv oktatása és elsajátítása sem zajlik zökkenőmentesen.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s