Csörög a telefonom. „Everyday there’s a choice, nothing gained from the path we know”búgja a női hang az elektró ritmusra. Felmordulok a kijelzőről visszaköszönő név láttán, mert nem állok készen erre a társalgásra. Szívesebben dolgoznék, de most az lenne a szívtelen alternatíva.

„Mondjad” – szólok bele módfelett barátságosan. „Te, ez kurvára fáj!” – közli a szerencsétlen a vonal másik végén, mintegy heuréka-jellegű felismerés tárgyilagosságával.

Nem volt ő egyébként mindig szerencsétlen, sőt: talán most sem az. De én annak látom, mert összeakadt síléc módjára csúszott ki a lába alól a talaj. Kérdés, hogy friss, puha hó van-e alatta, vagy pedig ősrégi, repedezett aszfalt. Egy darabig elidőzöm a hasonlaton, mert az iménti megállapítása – akárhogy is nézem – sakk-matt. Próbálok bölcsen válaszolni a problémára.

Kicsönghet-e? | Fotó: bhmpics.com

Kicsönghet-e? | Fotó: bhmpics.com

„Fantasztikus! A fájdalom a személyiségfejlődés kulcsa, a tapasztalatgyűjtés magasiskolája, örülj tehát, hogy lehetőséget kaptál az előmozdulásra!” – jelentem ki elvileg komolyan, gyakorlatilag viszont majdnem elröhögöm magam kínomban.

„Elmész te a picsába!” – kacag fel önfeledten, mire elárulom, hogy kösz, onnan jövök, mint mindannyian. Kivéve, aki császárral született, ám ez most nem a szülész-nőgyógyászok szemináriuma. A szerelemdoktorokéra viszont beiratkoznék, mert akkor tényleg értelmesebbet bírnék kinyögni hasonló szituációban.

„Belinkelem neked az UFO-tól a Szerelemdoktort, jó?” – ajánlom fel, de ő nevetés helyett csak felmordul. „Ne linkelj semmit, nem akarok zenét hallgatni. Minden dalszövegről az a kretén jut eszembe, szóval nem hiányzik…” – hadarja egy szuszra, s belegondolok, milyen lehet zene nélkül élni.

Valószínűleg hasonló érzés, mint neki a kretén nélkül, akiről egyelőre nem is tudom, miért kretén. Ha rákérdezek, nyilván eszébe juttatom; de mivel becslésem szerint úgyis az eszében van, aljas kíváncsiságból igyekszem felvilágosítást kérni.

„Hogy mit csinált? Hát éppen ez az, hogy az égadta világon semmit! Mintha nem is létezne, vagy a számára én nem léteznék! Néha már olyan, mintha nem is hús-vér ember lenne, csak a képzeletem elcseszett szüleménye. Aztán belájkol valamit a Fészbúkon, és rájövök, hogy tényleg él. Baszki, akkor sem az én cuccomat lájkolja be, hanem másét! A rohadék!”

Ekképp hangzik a tájékoztatás, amivel szégyenszemre nem bírok mit kezdeni. Jaj, miért vettem fel a telefont? Jobb lenne dolgozni.

„Ööö… próbáltad már a melóterápiát? Én most oktatásszociológiai tanulmányt fordítok, amit ha teljes gőzzel tolok, két óra elteltével rasztafrizurás unikornisokat hallucinálok. Bivalyerős cucc” – biztatom, de már az első mondat végén tudom, hogy hiba volt. Sok időbe telt belátnom, hogy a zsibbasztó figyelem-elterelés sovány vigaszt nyújt.

A meditáción kívül izomlázig edzés van még a tarsolyomban, ami ilyen helyzetben nagyjából olyan, mint aszpirin az infarktusra. Dühösen kifújja a levegőt, válaszra sem méltat.

„És ez a te kreténed…” – tapintok rá a lényegre, de azonnal felordít, hogy birtokos jelzőnek itt nincs helye, mert ez csak egy sima kretén, nem pedig az ő kreténje. „Akkor ez a sima kretén tisztában van vele, mekkora hóvihart kavart a lelkedben?” – folytatom, miután ismét közel merem emelni a telefont a fülemhez.

„Mondtam, hogy hagyjál a zenékkel! Most a hóviharról beugrott a Groovehouse-tól az a szerelmes. Tudod, amelyikben azt éneklik, hogy hoooolvagy nagyszereleeeem. Hát addig jó, amíg nem vágod, hol van, hidd el nekem!” – osztja ki a tanácsot, pedig azt hittem, ő vár útbaigazítást tőlem.

A csengőhangom mindenesetre marad. Ezek után amúgy is hülyén venné ki magát, ha lecserélném a Szerelemdoktorra.


Még több cikk: