High-res version

Ötezer forintért egyedül elrepültem Brüsszelbe, hogy egy tök ismeretlen multikulti család art déco stílusú házának csinos szobácskájában megszállva, három nap alatt bejárjam az Atomiumot, a varázslatos főteret, az óvárost, az Európai Parlamentet… és a legendás Brugge-t is megnézzem.

Igazi kalandorként még azt is bevállaltam múlt kedden, hogy MÁV plusz BKV kombóval menjek a reptérre. Szerencsém volt, bőven odaértem. Életem második egyedüli utazása egy csöppnyi félelemmel vagy kétellyel sem töltött el. Anyukám viszont helyettem is majrézott, mert a csapból is a belga terrorfenyegetettség folyt. Én ezzel úgy vagyok, hogy úgyis az ember fejére esik egy zongora a nyílt utcán, ha érkezik az égi behívó, máskülönben pedig limbózva szokás kicselezni a golyókat, amíg akad földi meló.

A mostani égi behívóm beszállókártya formájában szerencsére tíz kilométeres magasságba szólt, hogy aztán ezeregynéhány kilométerrel északnyugatabbra landolva általános iskolai franciatudást kelljen előszednem, mert a buszsofőr nem tudott angolul. Az egyórás Charleroi-Brüsszel táv amúgy többe kerül, mint a repülőjegy Ferihegyről, de hát egyszer élünk, mulatunk, annyit gyalogolni meg egyébként se praktikus. „Büsz venszett?” – pislogtam a belga főváros déli pályaudvaránál este nyolc körül leszállva, miután csődöt mondtam a „bász tventiszevön”-nel.

Az útbaigazítás sikeres volt, így villamosra pattanva már a célegyenesben voltam F-hez, akiről annyit tudtam, hogy olasz származású családanya, környezetvédelmi területen jogászkodik, szeret jógázni, és az airbnb-s adatlapja alapján szimpi. Ja, és olyan házban lakik, ahová egy szürke hétköznapon is kivonulhatna a Lakáskultúra stábja fotózni.

„Hi, I’m Alexandra from Hungary!” – nyújtottam neki kezet percek múlva, aztán körbevezetett és kulcsot kaptam. Helló scotchman férj, helló három anyanyelvű gyerekek, helló kutya. Az étkező meg a konyha akkora, mint egy átlag magyar panellakás, a fiókban eleve ott kedvenc csokis teám. A szobám pedig a második emeleten van, fasza. Értesítés az itthoniaknak, hogy nem zuhantam le, nem kannibálokhoz érkeztem, minden rendben, aztán szunya.

Amikor utazom, bagoly életmódról áttérek pacsirtára, hiszen kincs minden napfényes óra. Szerdán tízkor már az Atomiumnál voltam, amelynek a belsejében Európa leggyorsabb liftjének kipróbálása után vidáman lépcsőzgettem egyik atomból a másikba. A robosztus ionráccsá épített részecskék egyenként más és más kiállításnak adnak otthont, a legfelsőben pedig panorámaétterem van. (Utánanéztem, kicsik az adagok, nem pálya.) A kijáratnál vettem észre, hogy a kabátzsebemben csupán egyetlen kesztyű lapul, a másikat balfasz módon elhagytam. Fázós kézzel, nulla fokban, upszika. Az Atomium egyébként kint van a francban, tehát kesztyűbolt helyett előbb jött volna szembe ruszki tank.

Semmi baj, a következő téma úgyis a belváros, a metró hőmérséklete pedig nyilván meghaladja a fagypontot. A Place de Brouckère aluljárójából felcaplatva viszont utolért egy első világbeli probléma: oltári szép ez az egész, egyszerre kéne nézni, meg fényképezővel és telefonnal is fotózni. Akkor már tudtam, hogy a pillanatmegélés kedvéért kaptam a kesztyűs leckét – bár a jobbomra megmaradt a pár fele, a balt zsebre vágva pedig így is bírtam kattintgatni.

Úzva és ázva kanyarodtam a macskaköves utcácskákra a Grand Place felé – persze, GPS-es segítséggel, amit nagyjából sikerült megtanulnom orrheggyel kezelni. Mázli, de az ázást nem szó szerint kell érteni, mert hiába esik ott az eső vagy a hó januárban végig, ottlétem három napja alatt nem hullott egy szemernyi csapadék. Sőt, az utolsón napszemüvegre volt szükség!

De most még csak az elsőnél tartunk, és az utazás pillanatnak élős élmény, tehát az ebédidő beköszöntével egy hangulatos étteremben sikerült lehuppanni. Garnélás krokett, grillezett halválogatás sült krumplival és salátával, meg egy kis csokiöntetes waffle (ami nem ugyanaz, mint a gofri, tehát aki magyarítani akarja, legalább mondjon vaflit). A pincérek odavoltak a hajamért. Én a cicafüles sapkámért pillanatnyilag jobban odalettem volna, de azt meg a szálláson felejtettem, így a főtérre visszakanyarodva meggyőztem magamat, hogy kemény csaj vagyok, akik sose fázik.

Nagyjából sikerült is, így a két és félórásra tervezett, helyi önkéntes fiatalok idegenvezetésével bonyolított sétatúra frenetikus volt. Charlie, a brit srác megmutatta színes csapatunknak többek között a városházát, a tőzsde épületét, a pisilő kisfiú szobrát (a kislányét is!), az operát, az ottani Notre-Dame-ot, a milánói Victor Emanuel II. luxusplázára emlékeztető Saint Hubert passzázst, a St. Nicolas templomot, Tintin képregényhős „szülőházát”, a látványosságok közötti szünetben pedig az egyik leghíresebb kocsmát. Ritkán piálok, de akkor stílusosan és az íz kedvéért, tehát formás pohárba csapolt Grimbergen Blonde-dal melegedtem, ami elég fincsi.

A művésznegyed után egy mesés panorámával kecsegtető dombon zártuk a túrát, ahol annyira beszédbe elegyedtem egy brazil lánnyal, hogy elfelejtettem odaadni a borravalót Charlie-nak – pedig humoros és érdekes formában avatott be minket a történelembe, a politikába, ráadásul felruházott némi bennfentes infóval. Másodperceken belül hozzánk csapódott egy japán csajszi meg egy ausztrál srác, így négy kontinens gyermekei együtt pózoltak a brüsszeli naplementében, hogy aztán továbbsétálva csacsogjanak még két órát.

Egy Starbucks-ba ültünk be melegedni, mert mindenkinek meg kellett találnia a hazautat, és a kávézó világszerte egyenlő a „free wifi” fogalommal. Az ottani klotyóban derült ki, hogy az időközben totál elfelejtett kesztyűvásárlás hiányában valami tök érdekes dolog történt: nem akartak engedelmeskedni az ujjaim. Hiába próbáltam kigombolni a nadrágomat, a kétszer öt mélyvörös és furcsán megdagadt kis virsli a kezemen képtelen volt erre a feladatra. Fagyási sérülés, aha. Muszáj várni, melegíteni nem szabad. Elkezdtem lassan tornáztatni, hogy milliméterről milliméterre kivarázsolhassam a gombot a lyukból. Lehet, hogy az egész nem volt több két percnél, fejben viszont legalább egy órának hatott. Mire kiértem a duplanullásból, már az ausztrál cimbora táblagépének használata sem jelentett gondot, így kisilabizáltam, merre van a metrómegálló.

A házhoz közeli szupermarketben megvettem a vacsorának valót – zöldséget kívántam zöldséggel, arra pedig nem ideális sem az étterem, sem a streetfood. Vendéglátóimon látszott, hogy hiába éltek már tucatnyinál is több országban, még senkit sem láttak, aki egy ültő helyében befal egy zacskó salátát némi koktélparadicsom, sonka, túrószerű tejtermék és teljes kiőrlésű bagett kíséretében, aztán leküld egy fél göröghéjú sárgadinnyét. Szerintem azóta is azt hiszik, hogy a magyarok így szokták csinálni.

A talpamban éreztem a macskaköveken megtett kilométereket. A mérőkütyüm elárulta, hogy jogosan, mert húszat mentem. A szobámba felcaplatva viszont nem az volt az első gondolatom, hogy most végre megpihenek. Hanem hogy a kurva életbe, az előző éjjel totál hideg radiátor még mindig nem indult be, tehát ismét duplapaplan plusz pléd párosítással kell léteznem. Lementem szólni F-éknek, hogy please do something, légteleníteni kéne a fűtőtestet. Megsajnáltak, kaptam forró vizes palackot, meg ígéretet, hogy holnap tényleg oké lesz.

brusszel-naplemente

Ölelgettem egy darabig a jó meleg plasztiktömlőcskét, mert mégiscsak több mint tíz órát töltöttem odakint, majd a takarók alól kimászva elmentem fürödni. (Tudom, disznó vagyok, ruhában ágyba mászni, de ezt rendkívüli körülménynek éreztem, sorry.) A fürdőszobában nyitott ablak és kikapcsolt radiátor fogadott, mire sírás helyett lerogytam a kád szélére, és elkezdtem magamban röhögni. A gyerek, akinek antibiotikum kellett, amikor ráfújt a szél, így kénytelen felnőni. Bezártam az ablakot, ledobtam a textilt, és a forró zuhany alatt hajtogattam, hogy tényleg rohadt kemény vagyok, erős, egészséges, satöbbi. Némi netezgetés és hazavájbör után korán lefeküdtem aludni.

Kilenckor indult a kinézett brugge-i vonat, egy tök ismeretlen központi pályaudvaron pedig nem árt néhány perccel hamarabb felbukkanni. Szerencsére minden simán ment: egyszerű jegyvásárlás az automatából, semmi helyes vagy pótos bohóckodás, csak marha sokat kellett érte fizetni. A vágányt mindössze három-négy perccel indulás előtt szokás arrafelé kihirdetni, aminek köszönhetően egymásnak rohanó munkába igyekvőkkel, meg bőröndön áteső turistákkal van tele az egész. Ennek is megvan a hangulata, furcsa módon jó volt benne lenni.

35

Valami jelnek azért örültem volna, hogy nem ácsorgok végzetesen rossz helyen. Annál is inkább, mert köztes megállót vettem célba, a kiírásnál pedig a végállomás szerepelt. Rögtön megjelent egy zajos francia kirándulócsoport a közelemben, telis-tele „Bruges” feliratú térképekkel. „Köszcsi” – pislogtam a mennyezetre, aztán pedig a mellőlem elrobogó amszterdami emeletes vonatra, mert nem láttam még ilyet. Az enyém nem volt ugyan emeletes, de cserébe legalább tiszta, jó illatú és kényelmes.

Amikor a kalauz kétféleképpen bemondta a hivatalos üdvözlőszöveget, rájöttem, hogy perverz módon beleszerettem a holland nyelvbe. Utánozhatatlanul egyedi és hülye a hangzása, ami alighanem a helyi sörök alkoholtartalmával áll szoros összefüggésben. Pontban tízkor kicsi, de plázaszerű állomáson szálltam le, ahol tizenvalahány ezerbe került volna egy vékonyka, s annál rondább kesztyű, te jó isten. Belgium amúgy drága hely, tehát próbáltam átállni burzsuj üzemmódba, ez viszont még azon is túlment.

36

„Hogyan jutok a városközpontba?” – kérdeztem az információs irodában. Busz vagy tizenöt perc séta, hangzott a felelet. Rajtam kívül mindenki egy emberként megindult a buszmegálló felé, én pedig a ködbe vesző templomtorony irányába ballagva elgondolkodtam rajta, hogy ezek most ennyire puncik, vagy én vagyok ennyire metállédi, hogy több mint egy kilométert képes vagyok lábon megtenni.

De még milyen kilométert! És itt most legszívesebben a felkiáltójelre tenyerelnék. Az állomás átlagos kisvárosi látképét ugyanis hamar olyan mesebeli utcácskák váltották fel, amelyekre eleve számítottam ugyan, élőben viszont mégis minden lépés megért volna egy külön panorámaképet. A kanyargósan egymáshoz épített sorházak lépcsőzetes tetői és színes ablakai a postaládákon díszelgő holland nevekkel együtt úgy lekötötték a figyelmemet, hogy meg is botlottam a macskaköveken. Kihalt volt még a környék, csak egy-egy magányos turista ténfergett szembe.

A hátizsákomban ott lapult ugyan egy térkép a nevezetességekkel, a zsebemben pedig a telefonom a GPS-szel, de támadt egy elvethetetlen ötletem. Mi lenne, ha a „kötelező” látnivalókat magasról letojva egyszerűen arra mászkálnék, amerre kedvem tartja? Hát így történt, hogy lényegében semminek sem tudom a nevét, amivel Brüzsben találkoztam, mégis életem egyik legfantasztikusabb napja kerekedett belőle – ezt nem szentségtelenítem meg most utólagos guglizással, még a poszt kedvéért sem.

Először a harangtorony vörös kövekkel kirakott környékét jártam be, majd szemügyre vettem a csatornát övező meztelen fákat, ahogy ágaik a szélrózsa minden irányában rámutatnak egy-egy filmdíszletbe illő épületre. Pont olyan környezet volt ez, ahol a csoda kézzelfogható, így nem tűnik badarságnak tudatosan bánni vele. „Kérd és megadatik!” – szól a sors egyik alapvető törvénye, mely afféle flow-élményben is meg tudja mutatni magát a megfelelő helyen és időben. Amikor csak sodródsz az árral, mert úgyis egyértelmű, hogy minden király lesz.

„Kesztyűt kérek szépen…” – gondoltam a lakóházak és a bezárt éttermek között csámborogva. Boltot nem láttam még. Semmilyet, egyet sem. Aztán egy bűbájos kis téren „Dille & Kamille” nevű üzletbe botlottam, ami első ránézésre háztartási jellegű volt, de kíváncsivá tett, és amúgy is szükségem volt öt perc melegedésre. A vásárlók fakanálra, virágmagra meg szappanra pályáztak elsősorban, én pedig cicás süteménykiszúróval és mókus formájú falitáblával távoztam. Fogalmam sem volt róla, miként hozok haza egy negyven centi magas és harminc centi széles, viszonylag sérülékeny mókust kézipoggyászban a Ryanair közreműködésével – csak azt tudtam, hogy pont ez hiányzik az ágyam mellől, és van mit ráírnom bőven. Ja, krétát is vettem. Színeset.

A boltocskából kilépve megtettem nagyjából ötven métert, és lábam a földbe gyökerezett. Az imént még kihalt flandriai középkori városka szívében olyan kaliberű bevásárló utcácska dobogott nyüzsögve, ahol biztosan akadt kesztyű – meg más is bőven. Az első ruhaüzletben az akciós övek közé akasztva egy pár sűrű szövésű, aranyszínű masnival díszített barna kézmelegítő hevert, amit hat euróra áraztak le. „Hol van a többi?” – érdeklődtem az egyik eladónál, mert nyilvánvaló volt, hogy egy vevő csak hanyagul odatette. „Nem is tudtam, hogy vannak kesztyűink…” – vont vállat a kérdezett, megerősítve a körbejárás utáni diagnózisomat, miszerint kesztyű, sapka, sál vagy hasonló dolog itt nincsen.

71

„Működik…” – kacsintottam a tükörbe, miközben felpróbáltam egy pofátlanul olcsó, ám tökéletesen passzoló kis fekete ruhát, hozzá egy masnis derékövet, meg egy aranyosan csillogó, féláras fekete nadrágot. A szomszédos bolt pedig hét euróért csipkerátétes, szaggatott farmert tartogatott. Soldat és paskamer a két legfontosabb holland szó!

„Még valami egyedi szuvenír a mókus mellé?” – gondoltam, és már meg is akadt a szemem egy szűk átjárón, amit mintha senki más nem vett volna észre, csak én. Besétáltam rajta, de egy bezárt éttermet láttam. Kifelé jövet azonban apró cégér hirdette a balomon, hogy „Mystery shop spirituális bolt”. Mi a franc, ilyen van? Ezoterikus boltot már skubiztam kívülről, de itt nem fukszosított ingák és kristálygömbök sorakoztak a kirakatban, hanem egy om jel, nagy könyvek és kis pentagrammák kíséretében – az igazi varázslat potenciális kellékei, ugye.

Belépve enyhe füstölőillat fogadott, lágy „om, shanti, om” zenével. A holland okkult könyvekkel nem sokra mentem, gyertyashoppinghoz nekem egy mezei drogéria vagy Ikea is tökéletes, az egész falnyi tarotválaszték azonban mágnesként vonzotta a tekintetem. Fekete cicafüles sapkám alól felpislogva „Pogány macskák” fantázianevű paklival kerültem szemtől szembe. Tudtam én, hogy hamarosan dolgom lesz valamivel, ami a már megszokott igen-nemnél árnyaltabb választ ad a kérdésekre. Az információ azonban felelősség, a kártyaértelmezés pedig intuitív művészet – aki máshogy vélekedik róla, mehet távjósnak az ezótévébe.

56A pénztáros lány törzsvásárlói kártyát is adott. Szóval ott álltam többek között egy mókusos falitáblával és egy fekete macskás mini tarotpaklival a hónom alatt, egy brugge-i „spirituális bolt” törzsvásárlói kártyájával a kezemben, és elismerően bólintottam: ez bizony vérbeli tempty-helyzet!

„Ebédet kérek!” – gondoltam, és a lábam után menve, ismét mellékutcára térve benyitottam az első étterembe. Bicikli lógott a plafonról, hangulatlámpák mindenhol, szobrok az ablakban, női táska és kerti törpe dekoráció, meg persze kockás abrosz. Maga a megtestesült hívogató káosz, amiben valahogy mégis minden a helyére került. Egy ilyen szitu poénját vétek lelőni egy bal agyféltekés racionalizálással, tehát a „Daily menu” bőven jó lesz, mindenféle magyarázat nélkül. Hozzá helyi sör. Lencselevest kaptam tradicionális húsgombóccal. A pincérnő imádta a hajamat. Kérdezte, hány szín, mondtam fogalmam sincs róla, de a fodrászom biztos tudja.

Lakoma után sapka vissza, a „megyek, amerre látok” túra folytatása. És láttam még színesebb épületeket, még szélesebb csatornákat, azok fölött átívelő városkapukat, kutyát sétáltató helyieket – akik mindennap a csodában élnek, tehát nem is annak érzékelik, hanem természetesnek –, sörtől botladozó és harsogó rádió mellett dolgozó építőmunkásokat, kacsákkal haverkodó hattyúkat, lila függönyt piros spalettával, kék házat bézs szomszéddal…

Gyertyát gyújtottam egy templomban, aminek sem a vallását, sem a nevét nem tudtam, kesztyűs kezemben pedig ott lógott a ruhákkal a tábla meg a kártya. „Desszert?” – kérdeztem magamtól. „Café au lait” cégérrel jött a válasz, ahol porceláncsészéből kortyoltak újság mögül kapucsínót a helyiek, vagy éppen egymással trécseltek. A waffle brasiliénne jól hangzott, így hamarosan óriási példány landolt előttem, rajta két gombóc vaníliafagyival, dióval, mogyoróval, mellette pedig egy karamellát rejtő kis kancsóval, amiből magamnak csurgathattam a kompozíció tetejére.

Aztán megint csak mentem és mentem. Ezúttal a szatyrok gondoskodtak róla, hogy még véletlenül se kijelzőkön keresztül lássam a világot – a fényképezőt, persze, azért gyakran elővettem. De tudtam, hogy a csoda az itt és mostban rejlik, tehát akármilyen tökéletes képeket készítek, csupán fakó másai lesznek az élményeknek. A levegő hűlt, sötétedett, a talpamon már minden egyes macskakövet éreztem.

„Átmelegedni” – merült fel bennem az igény, harminc másodpercen belül pedig egy Gulliver nevű teázó kandallója előtti kanapén terültem el, ahol a ház specialitását kérve egy egész tálcát kaptam, rajta kis kancsóban a színes-gyógynövényes forró teával, míves türkiz-fehér csészével, süteménnyel és tripla homokórával az ázási idő méréséhez. A tökéletes wifin keresztül szívesen megüzentem volna azoknak, akiket szeretek, hogy éppen egyszerre történik minden jó velem és bennem, de betudták volna a tőlem szokatlan napi egy sörnek.

Mosolyogva felsóhajtottam, és hagytam, hogy a GPS fél hat körül visszavigyen az állomásra a feltámadó szélben. Még jó, hogy több tárgy is tanúsítja az ottlétemet, különben azt hinném, csak álmodtam az egészet. „I can’t even find the right words in Hungarian” – magyaráztam a családnak lelkesen, akik bólogattak, mert tudták, miről beszélek. Legalábbis azt hitték, kizárólag Brüzsről, mint a középkor itt ragadt gyöngyszeméről, nem pedig a varázslat megtestesült színhelyéről.

brugge-tempty

A szobámban már meleg fogadott, ám így is a forró vizes tömlőt szorongatva aludtam el a plédek alatt, hiszen egész nap csak járkáltam. Péntekre Európai Parlamentet terveztem, amiről az előző bejegyzésben már olvashattatok. Olyan lerángatás volt ez az előző napi mennyországból, hogy keményet koppantam – mint a diplomáciai negyed metróaluljárójában az átépítéshez használt fúró. Gyorsan vissza is iszkoltam a szépséges óvárosba, ahol a TripAdvisor első helyezett étteremben ajándék itallal fogadott a tulaj, mert a renoválás utáni első vendég voltam.

Fogalmam sincs, mi volt az a cucc, de tíz percre beszaggatott tőle a világ, tehát inkább estére ajánlom. Nem vártam meg a baromi hosszú francia ételnevek magyarázatát. „Mi az önök kedvence?” – kérdeztem a házaspárt. Egyetértésben ráböktek egy levesre meg egy főételre, hát jó lesz az nekem. Jó is volt, valami helyi kolbászféle zöldséges krumplipürével, amit az egy légtérben lévő konyhában, a szemem láttára készítettek el.

Utána még egyszer megkerestem a pisilő kisfiú szobrát, hogy rájöjjek, mit esznek a helyiek a hatvan centis kisemberen. A titkot csak félig fejtettem meg („a szarok mindenre” filozófia enyhébb formájának manifesztációja lehet), aztán bementem egy patinás pralinéboltba, hogy szuvenírt vegyek a szüleimnek. Az aranyszínű tasakban aranyszínű papírba csomagolt, arany feliratos masnival átkötött desszerttel masíroztam a főtér felé, amikor megvilágosodtam, hogy miért oltári koszos itt mindenkinek a kesztyűje. Az utcai waffle-árusok, hát persze!

Akkor egy olyat kérnék, aminek az egyik felén banánhalom, a másik felén eperhegy van, botrányosan sok tejszínhabbal és csokiszósszal! De miért jár hozzá semmire se jó négycentis műanyag villácska? Mindegy, irány a parádés főtér, aminek a kellős közepére állva, vidáman nézelődve fogyaszthatom el a mindenfelé csöpögő és maszatolódó kalóriabombámat! Miután letöröltem a fülemről a habot, megkértem egy japán turistát, hogy tékeljen egy fotót. A japánok értik a perspektívát, nem hagyják le se a fél épületet, se a lábadat, ezért őket melegen ajánlom.

Átfutott az agyamon, hogy van-e még valami, amit „illene” megnézni – de mivel a szerdai sétatúra nagyjából lefedte a lényeget, a lemaradástól való félelem nélkül tudtam továbbra is céltalanul lődörögni. Egyenesen a Rue Neuve-ön kötöttem ki. Bevásárlóutca. Nem vagyok boltkóros, esküszöm, idén szerintem Brüzs előtt nem vásároltam még semmit sem. Anyukám közelgő szülinapjára összeállítottam egy outfitet, aztán megtalált egy csizma kilenc euróért, egy meseszép rózsaszín pizsi, meg egy Micky és Minnie egeres felsőrész. Szatyrok megint. Kézipoggyász, súlylimit – istenem, segíts!

Szombat reggel tízkor a bőröndömön ülve, két kézzel és masszív bicepszmunkával húztam össze a cipzárt, és kineveztem a legnagyobb zacskót „kis” kézipoggyásznak, belerakva táblát, a bonbont meg a hátizsákomat. A brüsszeli déli pályaudvarra menet olyan buszt fogtam ki, aminek az ablakából megcsodálhattam még néhány nevezetességet. Szakadt a hó, de tizenkettőre így is a Charleroi-ra értem. A poggyászom minden ellenőrzésen sikerrel átment, a gép indulása viszont két órát késett. Net nem volt, az emberek bosszankodtak, én is nagy levegőt vettem. Elővettem a Kindle-t, és olvasni kezdtem. „Egyszer majd csak hazaérek” – vontam vállat.

Úgy is történt: este tízkor estem be az ajtón, félig éhen halva, de nagyon boldogan. Az utazásban az a legjobb, hogy érezhető módon más emberként térsz vissza. Lehet, hogy némileg vékonyabb pénztárcával, de odabent sokkal gazdagabban.


További utazós posztok itt.


Még több cikk: